Spiró György: Prigionia (Fogság in Italian)

Portre of Spiró György

Fogság (Hungarian)

Sok játékot rendezett Nero, a Marsmezőn épült amfiteátrumba tengervizet bocsátott és valódi tengeri szörnyek fickándoztak benne és a víz alatt küzdöttek meg velük a gladiátorok, valamint négyévente esedékes hármas olimpiai játékokat alapított, zene-irodalom, atlétika-birkózás és lovaglás-kocsihajtás szerepelt a műsorukon, így hát még gyorsabban nyakára hágott az örökölt vagyonnak, mint Caligula, úgyhogy új adókat vezetett be a Seneca–Burrus páros és még azt is megtiltották, hogy a kocsmákban babon kívül mást is főzzenek. Ez már nem tetszett a népnek, amely persze bámulta a játékokat és nem győzött élvezkedni, hogy egy nyolcvanéves öregasszony is ropta a színpadra vezényelt előkelő nők között a táncolt; ő volt Aelia, aki Claudius házában is folyton dúdolt és táncikált és már akkor is öreg volt. Visszavonták a Claudius alatt bevezetett kedvezményt, mely a proletároknak teljes ellátást biztosított, és megint csak élelmiszercsomagokat osztogattak; ez sem tetszett a népnek, de pénzt is szórtak a nép közé, meg falabdákat, amelyekre fel volt írva, miféle utalvány is az, be lehetett váltani élelmiszerre, italra, ruhára, csecsebecsékre, ennek örültek, kapdosták és összeverekedtek rajtuk.
Tigellinus, Nero kegyeltje nagy tutajt ácsoltatott, Agrippa taván vontatták körbe a hajók; arannyal és elefántcsonttal voltak díszítve, mint Pheidiász szobrai; vadakat, madarakat, tengeri szörnyeket hozatott messzi földekről; a tó partjára előkelő asszonyokat vezényelt, akik kurvákként árulták magukat; mezítelen volt mind, sok ezer nő; számos előkelőség és alantas népség volt meghíva e duhajkodásra, melynek során Nero házasságot kötött egy Pythagoras nevű alakkal, Nero viselte a menyasszonyi leplet; a népek valódi pénzt adtak hozományul e párnak, tanúk is voltak, papok is akadtak, és általános körbeüzekedés tartatott, melyben az Augustinusok csapata, ez az előkelő ifjakból Nero által verbuvált pimasz horda elöljárt; erről beszélt a város hetekig.
Akkor tört ki a tűzvész.
A Cirkuszban indult a bódék között, a kolbászsütők lehettek elővigyázatlanok, legalábbis így mondták, de a szélben gyorsan elharapózott, a Palatinusra is átcsapott; lángoltak a kicsi, hegyre kapaszkodó szűk utcák, égett a Forum környéke, a császár palotája, sok-sok templom, szentély, raktár, barakk, bérház; leégett a Luna-szentély, a Hercules-szobor, a Iuppiter Stator-templom, Romulus szentélye, Numa királyi háza, a Vesta-templom, a Subura, leégtek a könyvtárak a pótolhatatlan tekercseikkel. A Via Nomentana külső részére nem terjedt át a tűz, de a belsőre igen, tüzet fogtak a magas bérházak: vagy a szél hordta oda a parazsat, vagy a tulajdonosok kaptak észbe és gyújtották fel a házaikat, majd fizet a biztosító. Nagyon nagy tűz lett, a vigilek rohangásztak. Az Aventinuson is tűz támadt, mondták a népek, akik rohantak, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak e nagyszerű látványosság megtekintésére. Elharapódzott a tűz az egész városban, égett az Esquilinus, talán gyújtogattak is az élelmes proletárok, mert a vigilek el voltak foglalva, azalatt szabadon lehetett rabolni. Uri a tűz második napján befelé ballagott a városba, de nemigen látott semmit, csak vörös foltokat. Emberek rohantak vízzel vagy rablott jószágokkal, katonák is trappoltak, vigilek is a szekereikkel, vízhiány lett, talán vízvezetékeket is elvágtak, őrült fejetlenség lett úrrá a városon, Uri hazament.
Hat napig égett a város, páratlan értékek mentek veszendőbe. Kihamvadt a tűz, fellélegeztek az emberek, de a hamu alól, épp Tigellinus birtokán a láng felcsapott, és megint elborította a füst az eget.
A császár Antiumban tartózkodott, amikor a tűz kitört, és csak akkor tért vissza, amikor a palotáját is elérte, amely a Palatinus és Maecenas kertjei között feküdt, de ő sem tehetett semmit, leégett a császári palota és körülötte minden.
Négy kerület maradt ép, három porig égett, a többi hét súlyos károkat szenvedett.
Július 17-én kezdődött a tűzvész, azon a napon, amikor hajdan a senonok felgyújtották az akkor még kicsike Rómát.
Uri a házikójában kushadt és áldotta az Örökkévalót, amiért a tyúkokat és kecskéket is megvette a paraszttól, nem szeretett bajlódni velük, azokat most karámba terelte és erős zárakkal bezárta, mert élelmiszerhiány lesz. Saját fúrt kútja is volt, ezért is áldotta az Örökkévalót. Hágár a harmadik napon tért vissza a Túlnanból, ahová a tűzvész kitörésekor rohant; a Túlnanban nem égett le semmi, a Tiberis másik partjára nem csapott át a tűz, ott eszük ágában sem volt gyújtogatni.
– De a város, de a város! – jajgatott Hágár, mintha Róma lett volna a lakhelye, és hamut szórt a fejére.
Nem sokkal Hágár után állított be Marcellus.
– Eljön másodszor is, eljön! – kiabálta. – Minden igaz! Igazat prédikálnak a próféták, az Ő prófétái! Előre küldte a Sátánt, ahogy meg van írva, és Nero megtisztította az Ő útját! Ez a tűz az Ő tüze! Jön már, közelít, bármely pillanatban ideér! Elkezdődött, elkezdődött! Imádkozzatok!
– Te hülye! – ordította Uri. – Ezt ne csináljátok, ez életveszélyes!
– Itt a bizonyíték! – kiáltotta Marcellus. – A hitetlenek is láthatják! A pogányok is láthatják! Ez már az Ő műve!
– Azt akarod, te barom, hogy a zsidókra fogják a gyújtogatást?!
– Pokolra jutnak a hitetlenek! – üvöltötte Marcellus. – Te jutsz pokolra legelőször! Meg is érdemled!
Anyját hívta, csatlakozzék hozzájuk, mert ott imádkoznak a Túlnanban sokan, csatlakoztak hozzájuk sokan, erősen várják a Felkentet, aki a tűzzel üzent és karddal jön el, a hívei hite által lépdel a felhőkben, a füst az Ő füstje, a láng az Ő lángja, de Hágár fáradt volt, nem akaródzott visszagyalogolnia.
– Te is pokolra jutsz! – vicsorgott az anyjára Marcellus és elrohant.
Uri felnyögött.
De nagy baj lesz ebből.
Még füstölögtek a romok, amikor Nero az épen maradt Rostráról császári méltósággal kihirdette, hogy újjáépíti Rómát, amely szebb lesz, mint valaha; mondta: áldás volt e tűz, mert nagyobb királyi palotát építhet, teli lesz szépséges kertekkel, Róma dicsőségére; ígérte: az Avernus-tóból csatornát vágat a Tiberis torkolatáig, hogy legyen elég víz a tűzoltásra; rendezett város lesz végre Róma, és nem szűk, sötét, átláthatatlan sikátorok koszfészke; rendezettebb lesz, mint Alexandria. A törmeléket hajók vigyék le a Tiberisen, rendelte el, és az ostiai mocsarakat töltsék fel vele. Elrendelte: a házak a második emeletig nem épülhetnek fából ezentúl, hanem kemény albai sziklakőből. Nem lehet közös faluk többé az egyes házaknak, hanem minden egyes épületet külön-külön fal vegyen körül. Kérte a népet, könyörögjön Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához. Kérte az asszonyokat, engeszteljék ki Iunót a Capitoliumon, amelyet épen hagyott a tűz. Azt is mondta: hallja, azt híresztelik, hogy ő maga gyújtatta fel Rómát, ő, a császár! Micsoda páratlan, sosemvolt, förtelmes gyanúsítás, micsoda alávaló rágalom! Ezért megparancsolja, hogy fogdossák össze ama sötét lelkű, ármánykodó, eszelős, gonosz zsidókat, akik a tűzvészt az ő Istenük bosszújának mondják, Rómát megátkozták, Rómára gonosz varázslatot bocsátottak, a római nép lelkét összezavarják, megigézik, megrontják, ők, akik a tüzet okozták és Róma nyomorúságát előidézték és ártatlan polgárok százainak halálában bűnösek, mint ezt sokan látták és tanúsítják.
Fújoltak és fütyültek a polgárok és a zsidókat szidták és rohantak bosszút állni.
Összefogdosták a nazarénusokat vagy akit bárki annak mondott, kínvallatták őket, ők a gyújtogatást készséggel elismerték és megnevezték a cinkosaikat. Feljelentettek sok zsidót a kínozatlan zsidók előzetes védekezésül; riválisoktól, ellenségektől lehetett megszabadulni simán. Az Augustinusok vétlen járókelőket is összefogdostak, levetkőztették őket és akinek az előbőre hiányzott, felkoncolták, akinek pedig megvolt, azt dühükben verték agyon. Nem volt tanácsos Róma megmaradt utcáin járkálni azokban a napokban. Rómában elterjedtek az alexandriai babonák: a zsidók nem-zsidók vérét isszák szombaton, görög gyerekeket vágnak le és sütik meg, ezért is nem esznek disznóhúst. Nemcsak zsidók menekültek Alexandriából Itáliába, hanem görögök is szép számmal, magukkal hozták a rémmeséket. A legtökéletesebb zsidók elleni vád a varázslás volt: a zsidók képesek arra, hogy átkokat mormolva bárhol, bármit lángra lobbantsanak, nem kell nekik ehhez parázs vagy tapló. A megkínzottak többsége e vádat megalapozottnak mondta, mielőtt a kerék a koponyájukat összereccsentette volna. Igen hihető volt e vád, a politikai elemzők emlékeztettek rá: annak idején Germanicus halála miatt Pisót is varázslással vádolták meg elsősorban, és Piso e vádat elismerte, hiszen öngyilkos lett, holott még tartott a tárgyalása; már őt is a zsidók rontották meg.
Vadállatok bőrébe varrták az első kivégzendőket majmokkal, patkányokkal és kutyákkal összezárva, mint az anyagyilkosokat, hiszen Rómát árulták el, az édesanyjukat, ez volt a vád, és a Tiberisbe vetették őket, de elfogytak a majmok; akkor kutyáknak vetették oda a bőrbevarrtakat, de bőrből is hiány támadt meg a kutyatulajdonosok is tiltakoztak, akik futtatásra idomították az állataikat, mert ha emberhúst zabálnak, soha többé nem fognak engedelmeskedni; így aztán a Marsmezőn emelt amfiteátrumban vadállatok elé vettette a nazarénusokat Nero, aki is kocsihajtónak öltözött, úgy nézte a dolgot a porondról, közvetlen közelből, de az állatok jóllaktak, és azokból sem volt elég; akkor aztán Nero a leégett kertjeiben feszíttette keresztre a maradékot és szabaddá tette a belépést.
Amikor Uri meghallotta, mi folyik, a kertekbe sietett. Ő nemzette Marcellust, legalább a haldoklása közben lássa még, ha ugyan nem falták fel már a kutyák vagy a tigrisek. Nem félt, hogy felismerik és őt is keresztre vonják, úgy érezte, eleget élt már.
Sok száz ember lógott a kereszteken, némelyek fejjel lefelé, volt, aki élt még, volt, aki már meghalt. Lovasok vigyáztak a rendre, rokonok bóklásztak vizes köcsöggel a kezükben vagy a fejükön kétségbeesetten, nem bántották őket; gyászolók hajlongtak Jeruzsálem felé, ruhájukat megtépve, fejükre földet szórva; bámészok sokasága élvezte a látványt, amely minden addigi cirkuszi szórakozást felülmúlt. Spartacus leverése óta nem feszítettek ennyi embert keresztre, az pedig rég volt.
Uri módszeresen lépdelt, neki közel kellett mennie minden egyes kereszthez, hogy a felfeszítettek arcát lássa. Fárasztó volt a menetelés, közben lökdösték, taszigálták. Az élők jajgattak, vízért könyörögtek, rángatóztak, fulladoztak, a szar végigcsorgott a lábszárukon, a fejjel lefelé felkötözöttek szájából, orrából csorgott a vér; az erősebbek, a fejjel lefelé lógó fiatalok még megfeszítették az izmukat és lógtukban derékszögben vízszintbe hozták a felsőtestüket, majd aláhanyatlottak ismét.
Uri számos ismerőst fedezett fel a Túlnanból, nem gondolta volna, hogy ők is e tébolyult, rajongó szektához csatlakoznak, vagy nem csatlakoztak, csak a vagyonukra fájt a följelentők foga. Elképedt, amikor a vén Honoratust fedezte fel holtan, a bal lába hiányzott, azt korábban vághatták le neki. Ő biztos nem lett nazarénus. Forradalom zajlik a Túlnanban, új emberek lépnek a régi vének helyébe, akik a nazarénusokkal nem tudtak elbánni. Sok arcot vélt júdeainak, azok hittérítőkként érkezhettek. Egy fejjel lefelé felakasztott vénembernél sokáig állt. Nem élt már, hosszú, ősz szakálla lengedezett a szélben, és amennyire így fejjel lefelé látni lehetett, mosolygott. Nagy bűnöket tudhatott le a halálával boldogan.
Egész nap mászkált a kertben Uri, mert új megfeszítendőket is hoztak még, de Marcellust nem találta. Megszökött? Időben megjött az esze? Megölték korábban?
Alkonyatkor Nero meggyújtatta a megfeszítetteket, hogy világítsanak és lássák őket a népek; szalmát raktak a keresztek aljába és meglocsolták olajjal, hogy jó füstösen égjenek. A holtak némán sercegve, az élők jajgatva égtek.
Megérkezett Rómába Alexandria. Eddig csak lenézték és kinevették Rómában a zsidókat; a nazarénus vakhívők elérték, hogy gyűlöljék.
Marcellus a kecskék mellől mászott elő késő este, amikor Uri hazaért.
– Nem láttalak megfeszítve, édes fiam – üdvözölte Uri tárgyilagosan.
Marcellus a kecskeszart törölgette a lábáról.
– Elárultad őket, édes fiam? – érdeklődött Uri szívélyesen. – Loholtál és feladtad őket, édes fiam? Így mentetted meg a bőrödet?
Marcellus hallgatott. Hágár előírásszerűen tördelte a kezeit.
– Azt hiszem, én nem árultam volna el őket – tűnődött Uri. – Ők voltak a te családod, a te testvéreid...
– Hazudtak – sziszegte Marcellus sötéten.
– És erre csak most jöttél rá? Amikor öldösik őket? Miféle hit volt a tiéd?!
– Eljön Ő – suttogta Marcellus –, de éjjel jön el, lopva, mint a tolvaj... És reggelre más lesz a világ... És a bűnösöknek bocsát meg legelőször!...
Uri elnémult.
Van még mit tanulnom, gondolta és felnevetett. Sokáig vihogott magában, nem bírta abbahagyni.
Hágár rémülten, Marcellus gyűlölettel nézte. Aztán Hágár megkopasztott egy tyúkot, megfőzte, imádkoztak a holtakért és nagyot lakmároztak szótlanul. 



Prigionia (Italian)

Nerone organizzò molti giochi, fece riempire d’acqua marina l’anfiteatro costruito sul Campo di Marte, in cui sguizzavano dei veri mostri marini, che combattevano con i gladiatori sott’acqua , nonché aveva fondato dei triplici giochi olimpici, che si svolgevano ogni quattro anno; il programma comprendeva musica – letteratura, atletica – lotta, equitazione – corsa delle bighe, così facendo dilapidò, anche più velocemente di Caligola, il tesoro ereditato, tantoché la coppia Seneca – Burrus introdusse nuove tasse e proibì perfino, che nelle taverne fosse cucinato qualcos’altro oltre i fagioli. Al popolo questo non era piaciuto, certo i giochi gradivano assai, sembrava non potessero mai deliziarsi a sufficienza quando una vecchia di ottant’anni ballava tra le donne eleganti radunate sul palcoscenico; lei era Aelia che già a casa di Claudio canticchiava e ballava continuamente, e sì che già allora era vecchia. Le agevolazioni, introdotte durante il regno di Claudio, che al popolo assicurava completo sostentamento, furono revocate, vennero distribuiti nuovamente solo pacchi alimentari; il popolo non gradiva neppure questo, ma tra la gente veniva sparso anche del denaro, e palle di legno, su cui c’era scritto a che tipo di buono corrispondesse, potevano esser’ convertiti in alimenti, abbigliamento, bevande, bigiotteria, questo li rendeva felici, e s’azzuffavano per accaparrarle. Tigellinus, il beniamino di Nerone, fece costruire una grande zattera, le navi la trainavano intorno sul lago di Agrippina; erano adornate d’oro e d’avorio, come le statue di Pheidias; da terre lontane fece portare uccelli, selvaggina, mostri marini; sulla riva del lago fece convenire delle illustre dame, diverse migliaia di donne, tutte nude, che si vendevano come prostitute; al convivio furono invitati numerosi dignitari e gente umile, durante il quale Nerone aveva sposato un tizio di nome Pythagoras, Nerone portava il vestito da sposa; alla coppia la gente offriva dei denari veri, c’erano dei testimoni, e capitò anche qualche prete, tutto invogliava a un generale orgia di massa in cui primeggiavano gli Agostiniani, orde di spudorati giovanotti illustri, reclutate da Nerone; di questo parlò la città per settimane.
Fu allora che scoppiò il rogo.
Partì dal Circo in mezzo ai chioschi, probabilmente i venditori di salsicce sono stati negligenti, quantomeno dissero così, ma col aiuto del vento si presto si propagò, attaccando anche il Palatino; bruciavano le viuzze, che si inerpicavano sui monti, bruciavano i dintorni del Foro, il palazzo del imperatore, tantissime chiese, santuari, magazzini, baracche, caseggiati, si bruciò il santuario della Luna, la statua di Hercules, il tempio di Iuppiter - Statore, il santuario di Romolo, la casa reale di Numa, la chiesa di Vesta, la Subura, e bruciarono, con i loro rotoli insostituibili, le biblioteche. Sulla via Nomentana, dalla parte esterna, non s’era esteso il fuoco, ma all’interno sì, gli alti caseggiati presero fuoco: la brace, o è stato il vento a portar’ di là, o sono stati i proprietari a fare i furbi e ad incendiare le loro case, tanto avrebbe pagato l’assicurazione. Il fuoco era enorme, i vigili correvano all’impazzata. Brucia anche l’Aventino, riferiva la gente, che passava correndo, per trovare un posto adatto per assistere alla grande attrazione. Il fuoco s’allargò in tutta la città, bruciava l’Esquilino, forse incendiato anche dai proletari furbi, mentre i vigili erano occupati, intanto si potava liberamente saccheggiare. Al secondo giorno del rogo, Uri s’incamminò lento verso la città, in realtà non vide molto altro oltre le macchie rosse. La gente correva con l’acqua, con gli animali rubati, correvano anche i soldati, i vigili con i loro carri, c’era carenza d’acqua, forse avevano tagliato anche i condotti, nella città regnava un bailamme pazzesco, Uri tornò a casa.
La città bruciò per sei giorni, andarono persi valori inestimabili. Si spense il fuoco, gli uomini tirarono un sospiro di sollievo, ma da sotto le braci, proprio sulla proprietà di Tigellinus s’avvamparono le fiamme, il cielo fu ricoperto nuovamente di fumo.
Quando scoppiò il fuoco l’imperatore si trovava ad Antium, tornò solo quando le fiamme raggiunsero anche il suo palazzo, che si estendeva tra i giardini del Palatinoe quelli di Maecenas, ma neppure lui poté fare niente, il palazzo imperiale e i suoi dintorni furono divorati dal rogo.
Quattro rioni sono rimasti intatti, tre son bruciati sino la terra, gli altri sette subirono gravi danni.
Il rogo cominciò il 17 giugno, il giorno in cui, tempo addietro, i senoni avevano incendiato Roma, a quei tempi ancora una cittadina piccolina.
Uri stava accovacciato nel suo cantuccio e benediceva il Padreterno per aver comprato le galline e la capre dal contadino, non gli piaceva accudirli, ma ora li condusse nel recinto e li chiuse con un lucchetto forte, perché ci sarebbe stata carenza del cibo. Aveva anche un proprio pozzo scavato, anche per questo benedisse Padreterno. Hagar tornò il terzo giorno dall’Altro lato, dove era corsa al scoppio del rogo, dall’Altro lato del fiume non s’era bruciato niente, il fuoco non s’era diffuso, là a nessuno venne in mente appiccare fuochi.
- Ma la città, ma la città! – gemeva Hagar, come se Roma fosse stata la sua dimora e spargeva cenere sulla testa.
Poco dopo Hagar, arrivò anche Marcello.
-Verrà anche la seconda volta, verrà! – gridò Marcellus.- E’ tutto vero! – i profeti avevano predicato la verità, i profeti Suoi. Aveva mandato Satana in avanti, com’è scritto, e Nerone Gli aveva pulito la via. Questo fuoco è il Suo fuoco. Sta già arrivando, si sta avvicinando, può esser qui in qualsiasi momento. E’ cominciato, è cominciato! Pregate!
- Stupido! – gridò Uri! – Non fate così, è pericoloso!
- Questa è la prova! – gridò Marcellus. La possono vedere anche i miscredenti! La possono vedere anche gli infedeli! Questo ormai è opera Sua!
- Bestia che non sei altro, vuoi che affibbiano l’incendio a noi ebrei?
- Gli infedeli finiranno all’inferno! – gridò Marcellus.
- Sarai tu a finire per primo all’inferno! Te lo meriti pure!
Chiamò sua madre, che s’unisse a loro, perché dall’Altro lato stanno pregando in tanti, che si uniscano in tanti, per aspettare l’Unto, colui che mandò il messaggio col fuoco e verrà con la spada, attraverso la fede dei suoi credenti cammina sulle nuvole, il fumo è il Suo fumo, la fiamma è la Sua fiamma, ma Hagar era stanca e non aveva voglia di rifare la strada a piedi.
- Anche tu finirai all’inferno! – ringhiava Marcellus verso sua madre e corse via.
Uri emise un gemito.
Tutto ciò avrebbe comportato tanti guai.
Le rovine fumavano ancora, quando Nerone, con dignità imperiale, dalla Rostra rimasta illesa, annunciò, che avrebbe ricostruito la città, la quale sarebbe stata anche più bella di prima; disse: il fuoco è stato una benedizione, perché permetterà di costruire un palazzo imperiale più grande, sarà pieno di bellissimi giardini, per la gloria di Roma; promise: dal lago d’Averna sino alla foce del Tevere avrebbe fatto costruire un canale, per poter avere acqua a sufficienza per spegnere gli incendi; finalmente Roma sarebbe stata una città ordinata, e non una cloaca stretta e buia, con le sue viuzze intricate; sarà più ordinata di Alexandria. Ordinò, che i detriti siano portati via con le navi sul Tevere, e che le paludi di Ostia con questi siano bonificati. Ordinò che: d’ora in poi le case fino al secondo piano non si possano costruire di legno, ma della dura roccia di Alba. Le singole case non potessero più avere mura in comune, che ogni edificio sia circondato con le proprie mura. Pregò il popolo di invocare presso Ceres Vulcanue e Proserpina. Pregò le donne di propiziare Iuno sul Capitolium, che il fuoco aveva lasciato intatto. Disse pure: sente delle dicerie secondo cui sarebbe stato lui ad averlo fatto appiccare il fuoco, lui, l’imperatore! Che razza di terribile sospetto mai esistito, senza paragone, senza precedenti, che calunnia infame! Pertanto ordinò che siano catturati tutte quelle anime tetre, intriganti, mentecatti e perfidi ebrei, che il rogo considerano la vendetta di loro Dio, che avevano maledetto Roma, l’avevano coperta con un incantesimo malefico, sconvolgono l’anima del popolo romano, incantandoli e traviandoli, loro, che avevano causato il rogo e son colpevoli per la morte dei cittadini innocenti, causato la miseria di Roma, tutto ciò visto e testimoniato da molte persone.
I cittadini inveivano, fischiavano, bestemmiavano gli ebrei e correvano a vendicarsi.
Catturarono i nazareni e tutti quanti, che come tali venivano additati, li torturarono, loro prontamente ammettevano gli incendi, nominando anche i complici. Molti ebrei, prima di esser torturati, per pura precauzione, avevano denunciato altri ebrei; era un modo facile per sbarazzarsi dai rivali e dai nemici. Gli agustiani catturarono anche gli indifesi viandanti, li fecero spogliare, a chi mancava il prepuzio veniva massacrato, coloro che lo possedevano, invece venivano ammazzati per rabbia. Sulle strade ancora rimaste di Roma, in quei giorni non era consigliabile farsi trovare. A Roma si son diffuse le superstizioni di Alessandria: gli ebrei, sabato, bevono il sangue dei non ebrei, macellano dei ragazzi greci e li fanno arrosto, e per questo motivo che non mangiano carne di maiale. Dal Alessandria non erano solo gli ebrei a fuggire, ma anche greci in numero considerevole numero, portando con loro storie raccappricianti. Contro gli ebrei, l’accusa migliore era la stregoneria: gli ebrei sono capaci di accendere un fuoco senza bisogno di brace o di fomite, in qualsiasi luogo, biascicando seplicemente una maledizione. La maggior parte dei torturati considerava valida l’accusa, prima che la ruota gli stritolasse la testa. Quest’accusa era veramente credibile, gli analizzatori politici rammentavano un fatto: un tempo, anche Piso fu accusato di stregoneria per la morte di Germanicus, e Piso aveva ammesso l’accusa, visto, che s’era poi suicidato, sebbene il processo fosse ancora in corso; anche lui fu già dagli ebrei traviato.
I primi condannati a morte furono cuciti dentro le pelli degli animali selvatici e chiusi insieme alle scimmie, ratti e cani, come i matricidi, dopo tutto, avevano tradito Roma, la propria madre, questa era l’accusa, li gettarono nel Tevere, ma le scimmie finirono; allora li gettarono ai cani, ma le pelli cominciavano a scarseggiare e anche i proprietari dei cani protestarono, coloro che addestravano cani per la corsa, perché ingozzandosi di carne umana, mai più avrebbero obbedito; così finì che Nerone fece gettare i nazareni davanti gli animali selvatici, nel anfiteatro costruito sul Campo di Marte, lui stesso si vestì di auriga, così poté assistere da vicino, dal aringo, ma gli animali si saziarono, e comunque non erano in numero sufficiente; così Nerone i rimanenti fece crocifiggere nel proprio giardino bruciato e rese libera l’entrata.
Sentendo quel che succedeva, Uri si precipitò ai giardini. Marcellus aveva generato lui, voleva vederlo almeno da moribondo, sempre che i cani e i tigri non l’avessero già mangiato. Non temeva di esser’ riconosciuto e da finire sulla croce, sentiva di aver vissuto già abbastanza.
Sulle croci pendevano moltissimi uomini, alcuni a testa ingiù, alcuni erano ancora in vita, altri erano morti. Cavalieri badavano all’ordine, i parenti erravano disperati con la brocca d’acqua nelle mani o sulla testa, non li toccava nessuno, quelli in lutto s’inginocchiavano verso Gerusalemme, stracciando le vesti, cospargendo di terra la testa; la moltitudine dei curiosi godeva lo spettacolo, che superava ogni spettacolo circense del passato. Dal tempo della soppressione di Spartaco non furono tante persone crocifisse, e quello sì ch’è successo tanto tempo fa.
Uri camminò in modo metodico, aveva bisogno di avvicinarsi ad ogni croce per poter vedere i visi dei crocifissi. Il cammino era stancante, frattempo lo urtavano e spintonavano. I viventi si lamentavano, invocavano acqua, si dibattevano, si soffocavano, la merda colava lungo le gambe, a quelli appesi con la testa all’ingiù, dalla boccae dal naso colava sangue; quelli più forti, i giovani pendenti con la testa all’ingiù, flettevano i loro muscoli, tirando su perpendicolarmente la parte superiore del corpo; per afflosciarsi nuovamente.
Uri riconobbe molti conoscenti dall’Altro lato, non poteva immaginare, che anche loro avessero aderito a questa setta maniacale, o forse non erano aderiti, erano solo i loro delatori a bramare ai loro averi. S’inorridì scoprendo il vecchio Honoratus morto, gli mancava la gamba sinistra, quella l’avranno già tagliata tempo addietro. Lui di certo non era diventato nazareno. Dall’Altro lato s’infuria la rivoluzione, al posto dei vecchi, che non son riusciti ad avere la meglio sui nazareni, subentrano uomini nuovi. A Uri molti visi sembravano giudei, saranno arrivati come missionari. Sostò a lungo presso un uomo vecchio appeso con la testa all’ingiù. L’uomo non era più in vita, la sua lunga barba bianca ondeggiava nel vento, e per quanto poté vedere di una testa all’ingiù, sorrideva. Con la morte avrà scontato felicemente i grandi peccati.
Uri gironzolava tutto il giorno nel giardino, perché furono portati sempre nuove vittime per esser’ crocifissi, ma non trovò Marcellus. Sarà fuggito? S’è rinsavito in tempo? E se l’avessero ucciso già prima?
Al tramonto, Nerone fece accendere i crocefissi, che fossero illuminati e il popolo potesse vederli. Ai piedi delle croci fu posta della paglia e cosparso con l’olio, in modo che bruciasse con tanto fumo. I morti sfrigolavano, i vivi bruciavano gemendo. Alessandria è giunta a Roma. Finora, a Roma disprezzavano e deridevano gli ebrei, i nazareni eterodossi avevano ottenuto, che siano anche odiati.
In tarda serata, quando Uri arrivò a casa, da mezzo le capre, sbucò fuori Marcellus.
- Non ti avevo visto crocifisso, figlio caro – lo salutò Uri semplicemente.
Marcellus cercava di ripulire le gambe dalla merda delle capre.
- Li hai traditi, figlio caro? - s’informò Uri caldamente.
- Li hai denunciati, figlio caro? E’ così che ti sei salvato la pelle?
Marcellus taceva. Hagar come al solito contorceva le mani.
- Penso, che io non li avrei traditi – meditava Uri.
- Loro erano la tua famiglia, i tuoi fratelli…
- Mentivano – sibilò Marcellus accigliato.
- E l’avevi capito solo ora? Quando li stanno uccidendo? Che razza di fede era la tua?
- Lui verrà – sussurrò Marcellus – ma verrà di notte, di nascosto, come un ladro… E al mattino il mondo sarà diverso… E per primo perdonerà i peccatori!…
Uri s’ammutolì.
Ne ho da imparare ancora, pensò e rise. Ridacchiò lungamente dentro di sé, non ci riuscì a smettere.
Hagar lo guardò inorridito, Marcellus con l’odio. Poi Hagar spennò una gallina, la cucinò, pregarono per i morti e banchettarono senza parole.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap