Szécsi Margit: Papírkorona

Portre of Szécsi Margit

Papírkorona (Hungarian)

És ha mindenütt tilos az álom:
álmodni gyerünk haza,
haza, a papírpalotából,
főnökeink leheletéből,
éhes szemük elől: haza,
álmodni gyerünk haza,
a prériken át, a disznószinű bogáncs
kövér kondáit átugrálva
álmodni gyerünk haza,
a verebes kalicka halottját eltemetni,
álmodni gyerünk haza,
koporsó-dobozát beragasztani szépen
arannyal, pirossal, zölddel -
álmodni gyerünk haza,
zsolozsmázni gyászéneket:
Jaj, hogy a te kis lábaid
tenyeremben többé nem karmolásznak -
de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből -
jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?

Macskánk a leggazdagabb,
háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája,
létrás a feljárója, piros pokróc az ágya,
fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér.
Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom,
menj a nádasba, Muszmüller di Micilla,
ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak,
kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak,
csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat,
de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát -
menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők
trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal,
fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét,
lófejü sáskát, vidrával mérkőzz,
lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és
este, lehet, találkozol velem is:
odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal,
mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat,
keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen.
Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába
úgy indulok álmosan, ó doktori főnök,
ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét
úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem,
vicceiken a csattanónál nem röhögök,
iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok,
de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány,
ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok
boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék,
diadal, diadala a neveknek, a rögzített,
azonos kínba varázsolt személyiségek diadala -
felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl,
de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve.
Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad
göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve
belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről,
ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról,
Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő,
toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,
csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából,
lógva a villamoson csak én képzelem
magamat a sárkány utasának,
fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom,
nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők,
ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel
ugráltatok és örültetek akár a szöcskék,
verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek
spulnira a főnök bajuszát nem tekeri,
kartonból az égő angyalt meg nem alkotja,
nem gyújtjátok föl a tömegmagányt -
Eltemetett madaram,
a fekete földben röpülsz te örökké,
szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak.
Világtalan bolygókat: fölfedezed a
mesebeli aranyrögöket.
Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz,
ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok.
Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek,
szállunk a világi birodalmak alatt,
lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy
rubintok világolnak a lókoponyákból,
és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák,
a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények
felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták,
menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek,
dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben
röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás husából,
a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül,
mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni,
szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is,
ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára,
pácolni a nyersen ragyogó bútorokat,
alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni
mint az öregisten, úgye apám, anyám,
illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa,
csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót -
nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben,
e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei,
a szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről,
a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről,
amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják
s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik
mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek -
hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk,
zárt világomat, az álmot közprédára nem adom.
Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában,
ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög,
barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű,
hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött,
a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át,
száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan,
kívül-hordozott köldöke kitüntetés -
mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán
a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya
higyjem-e hogy az enyém? s ha igen:
ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról?
Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem
a rakott szoknyában, a magasszáru fekete cipőben?
Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok,
de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen,
tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta,
tudja, hogy a szindarabokat az iskolában
én írtam, rendeztem és játszottam annakidején,
most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem,
lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék,
maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam
úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon
róka-boában dalolom majd förmedvényeimet,
s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan
a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam
s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát -
maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát,
köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket,
köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé,
magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül,
de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok –

masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul,
leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen,
ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel
óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban,
bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó,
eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok:
fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük
akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng
s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol -
szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út,
dunai vége széles szalagként fölível a mennybe,
ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll,
s ez égi uton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai
kövéren susognak, csencselnek az arannyal,
arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar,
megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja,
harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát,
de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért,
gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRŐL NEM BESZÉLÜNK
óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen,
mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg,
beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó -
én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is,
az elegáns cukrászdába belépek királyian,
rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát,
hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót,
ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből,
itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám,
hosszú bajusza a fülére csavarva,
kék szemében a betlehemi csillag,
sugarával kisöpri a termet, s a timárműhely beúszik,
bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök,
csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák
kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között,
és mind: a süteményevők, az arany-lovagok
s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson,
felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval,
de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok!
A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé
elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem
s próbára tettél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát,
de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is,
bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak,
s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát,
áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem,
a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok –

déli hőségben kapaszkodok föl a várba,
lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren,
izzik a ledöntött kőló és kőlovasa,
a plisszírozott szárnyú kőangyal
hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja,
tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon,
a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti,
kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara
a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág
fejfájdító tenyerére majdnem leszédül,
s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek,
roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla,
huppan az ájult csöndben,
szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat,
egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán,
ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja,
kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne
de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát,
s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag
füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos
kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik,
megnyilt a Várszinház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort,
huppognak a spiccelő balettcipők,
poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak
viaskodva a végzettel és egymással is:
múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált,
toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja
zihálja a Szózatot, itt kell, ó itt fogunk élni,
hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak,
sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat,
uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg
hódolóival a palotába bevonul poros cipővel,
most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak
s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen,
de a kezükben szurony világít,
s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé,
Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel
fakasztanak gyöngyöt veritékből és vérből - elég volt.
Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt.
Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország.
Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok.
Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában,
a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz.
Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre -
Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske,
úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet
jótékony tüzével elvakítja - ne lássak,
ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson,
övé csak a Végtelen, de az az övé.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Kruna od papira (Serbian)

I ako su snovi svugde zabranjeni:
sanjati hajdemo doma,
doma, iz papirnate palate,
iz vonja nesnosnih šefova,
od njihovih pohotnih pogleda: doma,
sanjati hajdemo doma,
preko prerije, preskakajući debele
gomile čička boje svinje
sanjati hajdemo doma,
sahraniti pokojnika krletke vrapca,
sanjati hajdemo doma,
les-kutiju lepo zalepiti
zlatom, crvenom, zelenom –
sanjati hajdemo doma,
naricati pesmu žala:
Jao, tvoje majušne noge
dlanove moje više neće grebsti –
ali mačku ću zdrobiti ako te iz zemlje iskopa –
ti lepoto, dal ćeš s nama vaskrsnuti Sudnjega dana?

Najbogatija je naša mačka,
kuću ima, zečevu, tamo joj je odaja,
na lojtri se penje, na crvenoj deki prede,
trava joj je strunjača, a u njenom , slomljenom ogledalu vila se smestila.
Ne lovi guštera, žabu kreketušu, prijatelju,
idi u trščar, Musmiler di Micila,
tamo hvataj divljač, ove kreketuše su dresirane,
penju se na uže, zvezde su trapeza,
samo pred susedima ne prave produkcije,
al moj mlađi brat je video, on zaslužuje čudo –
idi u trščar, šume ljiljana mirisa divljine
čekaju tvoje kihanje, purpurnom zlatom te šaraju,
hvataj vodenog zmaja, davdežnjaka vatrenog stomaka,
skakvca konjske glave, s vidrom se takmiči,
križare traži za sebe, odrasla si, došlo je vreme – i
navečer, možda, i sa mnom ćeš se sresti:
i ja tamo hodam, među ljiljane, s kraljem trščara,
jer mrzim momke iz ureda, uši su im od mastila maljavi,
a ruke suhonjave, blede – moj ljubavnik nije takav.
Joj, pa ni ne spavam, tako u tvrđavu Sivog Nemana
pospano kećem, o doktore nadzorniče,
ako sanjarenje izgrađuje vapnenasto-zračnu strukturu duše,
tada su ovde svi rahitičari, njihove šuplje reči ne razumem,
njihovi vicevi me ne zabavljaju,
iako zbog zarade se trudim, računam, piskaram,
al svojom dugačkom kosom šefa sam po ustima udarila, skandal,
sruši se toranj od akata, po azbučnom redu složeni kartoni
u sretnom metežu kao leptiri kupusari razleteli,
pobeda, pobeda imena, pobeda prikovanih,
u iste muke začaranih, bezbojnih ličnosti –
dala sam otkaz.
Od tog momenta sledeli su neprekidni otkazi,
tek brada čika Karolja Tube mi maše u znak odobrenja.
U mom životu iste su jedino mačka i kudravo zlatno iverje
stolarske tezge, na hrpu sakupljala
u to utonula i sananjarila o šumama, smolastim suzama drveća,
jedrenjacima, pticama koje mornare prate,
Bodlerovom albatrosu, oko mene sve sazreva,
poput tornjeva se uzdižu već ustaljeni školski drugari,
samo ja pravim konja od staniola iz omota uskrsnih jaja,
viseći na tramvaju samo zamišljam
sebe putnikom zmaja,
papirnu krunu poniznosti do ušiju navučem,
nisam bolji od vas, rukovaoca papirnih mašina,
vi koji ste i detinjstvo imali, vrteći kanap veselo
preskakivali i kao cvrčci se radovali,
crvenim dlanovima se tukli, sad vaše blede ruke
brkove šefa na vijak ne motaju,
iz kartona plamtećeg anđela ne stvaraju,
ne palite masovnu samoću –
Moja sahranjena ptico,
u crnoj zemlji letiš večno,
tvoja krila u šumama šalitre cvetaju.
Slepe planete: čarobne, zlatne grude
nenandano otkrivaš.
Ptico moja, uletiš u moj potonuli grad,
gde sam u tvrđavi Sivog Demona zatočena.
Oslobodi me ptico moja, u ogromnog friga te pretvaram,
ispod ovozemaljskih imperija letimo,,
preko potonulih groblja gde rubini
veličine šake zrače iz konjskih lobanja,
i prestraše se vitezima prekriveni krda konja,
zapenjena sedla, orme fosforesciraju, grive
se uživo nakostreše, kopita besomučno tutnje,
u Bunaru Sveta bežimo, gore, gore, između mahovine,
belutaka, kraljeva žaba izbečenih očiju, u krutoj vertikali
letimo prema nebu, hranimo se kidjući meso međusobno,
gore, prema zemaljskom svetu jurimo neprekidno,
jer živeti, potpun život živeti tek gore je moguće,
u otvorenu krletku zabijati klinove tako da budeš i rob i slobodnjak,
graditi sitnu vodenicu na slap Smrdljivog Kanala,
bajati sirovo bleštejući nameštaj,
stvarati, iz zabave il zbog novca, ali stvarati
kao matori bog, jel da oče, majko,
i po mirisu prepoznati: šta je orah, šta je breza,
praviti radi brčkanja bebama sićušno korito –
ne znate vi, kakva ja patnja taj hleb što u ruci držim,
nizovi brojeva tog papirnatog sveta, službena pisma,
jalova priča o materiji, o redosledu brojem označenih,
a papirnatim znamenjima veličine traktorskog pluga,
dok drugi, sretni smrtnici polugu pokretanja pritisnu
i znojeći, kipteći odobreno im je proklinjanje
kao nama kod kuće i uz materiju privezani na stvaranje primorani –
pa sanjajmo, makar je pravo stvaranja nije u našoj moći,
svoj zatvoren svet, snove na stub srama izložiti ne dam.
O, mace čvorovite glave u ebenovini,
o košćati vračevi, drveni đavo na furniru oraha
poput šišmiša širi krila, glava joj je violina,
iznad reljefa i karte vodoprivrede Mađarske lebdi,
preko brdovitih predela, preko dubina rečnih dolina,
suha stopala kandžama drvenu kometu tezmaju,
izvana nošeni pupak joj je odličje –
sve je to moje? trzaji ruže Rotšilda na obrazima plućnih bolesnika,
blistavo-naboran samotan osmeh kondukterke,
dal da verujem da je zaista moj? i ako da:
ko može proceniti, ko zna za moje blago?
Dal me poznajete, dal me prepoznajete
u kariranoj haljini, u dubokim crnim cipelama?
Profesorico, pozdravljam vas, sad sam u dronjcima,
ali vi znate: za mene ništa nije nemoguće,
vi znate da ste od besa zarumenjeno Bank bana meni objašnjavali,
vi znate da sam u školi nekada
pozorišne komade ja pisala, režirala i igrala,
sad o neobičnim stvarima pišem, srce mi puca,
zastaje mi dah, o to nije nekadašnja igra,
vi shvaáate da na meni ta istrošena bluza
tako rekuć prelazna – jer izbit ću ja i na bini
u krznu lije ću pevati moje gadosti,
i cveće, cveće umetnici – meni, koja je jednom
pozdravne reči školskom nadzorniku recitovala
i predala iz opšte kase kupljenu zamrznutu ružu –
vi ćete biti penzionisana, ali ja ću vas dotle slaviti,
hvala što ste dopustili siromašnom detetu sanjarenje,
hvala što me niste ismejali – moje zasluge su vaše,
u vama je iluzija večna makar i posedi vaša lasta,
ali ja, lutajući kroz taj ruševan svet, skeptična postala –

ulazim u grad kao neko ko je željan osvajanja,
stao je tramvaj, stopiranje zasad još nije u modi,
iskrivljeni stubovi s pokidanim žicama na nozdrvama,
ogromni cincari pipkaju u letnjem povetarcu,
krateri su na mestu najamnih kuća, usta pakla gde se lišajevi debljaju,
posle kiše među gomile cigli prikleštene krpe se cede:
oparani kostimi, iskrivljene ramenjače
kao slepi miševi mrko-rutavo vise
i poput cveća košmara svetluca žuta zvezda –
sramota, sramota i beda. Sjaji Rakocijeva cesta,
kod Dunava u širokom luku kao šarena traka do neba siže,
tamo, gde par sveća porušenog mosta stoje,
na tom nebeskom putu šverceri s crnim sakoima, sotone posrnulog bivstvovanja
ugojeno šuškaju, zlato krišom prodavaju,
zlatni zubi su im narasli kao kljove vepra,
bale štofova, tkanine žderu, porculanske tacne nagrizu,
gomile masti grizu, proždere ljubav, domovinu,
ali ja sam željna zabave, za svoj groš radi sebe,
hajdemo u bioskop, na programu je sjajna predstava: O ČEMU SE NE GOVORI
na platnu su ogromni udovi, nabrekli, ranjeni, bolesni,
jer bolesna je zemlja, domovina, i naša ljubav je: bolesna,
bolesni su naši snovi: prodaje se za krišku hleba –
pojest ću danas svoju platu makar sutra i gladovala,
kao kraljica ulazim u mondenu slastičarnu,
naručujem zelenu kuglu marcipana, mirišljavu meku loptu,
poskidam pepeljastu glazuru od šećera, napojnicu delim,
taj život je moj, ne mogu mi uskratiti nasladu,
tu sa mnom deli stol moj davno preminuli ded,
dugački brkovi su mu na uši namotani,
u plavim očima zvezda Betlehema sjaji,
svojim zracima čisti dvoranu,  uplovi kožarska radnja
sa komadima kože veličine slonovog uha,
gornji delovi cokula:  crni tuljani
tapkaju uz nogu dama među mramornim stolovima,
i svi: potrošači slatkiša, zlatni junaci
i perači su učestvovali u prvomajskoj paradi,
cvećem, zastavom i ja sam bila u povorci prvog maja,
al kad sam sama: stoka sam za prodaju!
Iz dubine: iz radione-kuhinje, gde si se iza vrata
sakrio jer si mi crvenu haljinu doneo
i na kušnju me stavio, koga volim više: dedu ili haljinu,
samo sam za tobom tragala, i danas te tražim,
prvaka sigetvarske republike sa kožnom pregačom,
čeznem za tvojom energijom, čeznem za vladavinom blagookih,
čeznem shvatiti: šta je postojanje – – dede, pođi sa mnom,
iz dubine u kraljevski dvor – tamo će se pokazati šta sam –

u podnevnoj vrućini se penjem u dvor,
u odaju odbeglog guvernera, belo se znoje ruševine,
sija srušen kameni konj i konjanik,
kameni anđeo s pliširanim krilima je
nepomičan crknuti leptir, mrave trulenja čeka,
otvorenim kljunom kameni turul dahće u nesnosnoj vrućini,
u svetlu podneva krila na izgorelu livadu pušta,
titra joj kamena guša, kamena ptica nacionalnog ponosa
na rubu kamenog ponora dahće,
omamljujući cvet zove
skoro joj na dlanove pada koje glavobolju izazivaju,
i razrovane palate, snovi nerazumnih slavoljublja
trošno vegetiraju, olabavi se po jedna cigla,
zalupa u nesvesnoj tišini,
vetar diže i ubija usijane armije varke od prašine kreča,
razrovanom ulicom blond muškarac se približava.
nudi se: on će prikazati tvrđavu,
u blizini nigde nikoga – lako bi me mogao savladati
ali čelo su mi snovi žigosali – neka, hajdemo,
korljamo se u belom paklu, kroz kordiljere
vapnene pustinje, u zabarikadiranim
kamenim lavirintima, gde u senci cvet lampe zrači,
u gledalištu Letnjeg Pozorišta kukute i žižice uživaju u poslednjoj predstavi,
meko odzvanjaju špicaste baletanke,
prahlobanje prahfigura, zmijske ruke i krsta od praha
boreći se međusobno i sa sudbinom:
gomile koje u kovitlacu prolazne zajedničko stvaraju smrt,
poput tornja se uzdiže mramorni oblak: tragična figura Marike Jasai,
kaziva Proglas, tu moramo, tu ćemo živeti,
plemići, baruni, izabrani majordomi, kraj je predstave,
vrteći štapovima za šetnju oslobodite damama put,
žena predstojnika uzdižući skut, mnoštvo dama s perjanicama uz obožavaoca
ponizno s prašnjavim cipelama ulaze u palatu,
sad počinje francuski četverac, po četvoro se lagano poredaju,
mekano igraju, okreću se vrcano-čvrsto,
ali im u rukama bodeži svetlucaju
i pri okretima daleko iznad grada bodu,
u predgrađu Pešte, gde na čelo mog oca vrškom bajoneta
teraju bisere znoja i krvi – dosta je bilo.
Razdiren je parket, dizalica hrane zauvek je zastala.
Nema šta da hrani raskoš, država je opljačkana.
Zahvaljujem se na uputstvima, već godinama sam gladna.
U krčmi je pivo i pogača ispred mene,
plavobeli kariran stolnjak more, valove priziva.
Ja ću još ugledati more, sa penušavim valovima krunišem sebe –
Biće, biće tako, klima koza od papira na podmetaču piva,
biće, biće tako, klima bradati bog i moje oči
blagotvornim sjajem oslepljuje – neka ne vidim,
neka ne vidi dete zabranjenu blizinu, neka ne vidi,
njegovo je Beskonačnost, al to je njegovo.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap