Szép Ernő: Magányos éjszakai csavargás

Portre of Szép Ernő

Magányos éjszakai csavargás (Hungarian)

A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel,
Az ajtóban megálltam, mély lélekzetet vettem,
Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem.

Jólesett a hűvösség, és jólesett szememnek
Az utcai lámpák hű intése és felettem
A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök.

Elfelejtettem, kik közt űltem és mit beszéltünk,
S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban,
Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.

Van úgy, hogy nem bírok már az emberekre nézni,
Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,
S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.

Elkezdtem menni. Kesztyűm felhúztam akadozva,
S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova menjek,
Mentem, mert csöndes éj volt és jólesett a járás.

Mentem mert vitt a járda a tág Andrássy-úton,
Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna házak,
Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla.

Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz,
Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak,
Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang.

Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne,
Külön familiák, meg szobaurak, cselédek,
Mind levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak.

Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon,
Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni vétek)
Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra.

Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak,
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk,
Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól.

Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és rendetlenség.
Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk,
Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról.

A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel,
Vagy a börzére fut, vagy elindítja boltját.
Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel.

Egy narancs sáros héjja került aztán utamba.
Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták,
Míg megúntam s lerúgtam a járdáról örökre.

A fejem fölemeltem s a hűvös égbe néztem,
De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem,
Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta.

Néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütődtem,
Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem,
És szivemet meglepte az olvadás lágysága.

Megint elért az élet. Elmult napjaim jöttek,
Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrűl,
S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét.

Sóhajtva elfordúltam, szemem félig behúnytam
S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül
Szegény Rousseau-t, ki sírva fakadt a courtisane-nál.

Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig,
Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten,
A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.

Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt mozogták)
Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem,
Zengő fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal.

Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben
Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában
S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.

A lépcsőn összekulcsolt kezekkel lejtenének,
Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan,
De a földre érve elkezdenének kacagni.

Mint a kis lányok, huncut csengéssel szökellnének
Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának,
Frissen repkedne szárnyok, akár a jérce szárnya.

S egyszerre kezdenének beszélni, össze-vissza:
Hogy vagy? Sokat búsúltál? Mitől vagy olyan fáradt?
Ugye csúnya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?

Én sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez álom,
Hó pendelyök morzsolnám, szárnyokat tapogatnám,
Egy angyal átölelne mert látná hogy szédűlök.

S vinnének tánclépésben, tapsolva és dalolva,
S egy angyal egy kis könyvet venne elő. Jaj, hadd lám.
Megállnánk s az angyal a kis könyvet kinyitná.

Fel lenne írva abba hogy hányat sóhajtottam,
Minden könnycsepp kit ríttam, ott össze lenne adva,
Minden rossz szó, kit szóltak hozzám, be lenne írva.

De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam,
A ligeti tó hídján, s ott félig elfáradva
A korlátnak borúltam, az éji vizet nézni.

Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj talán ez,
Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket
A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek.

Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni.
Végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet:
A Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni.

A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban
Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszu tisztek,
Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.

A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal,
Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek
Tovább, előre és fák jönnek két oldalt némán.

Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellőtlen,
Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten,
Fák, jobbról-balról fák, s nem hallottam semmi hangot.

Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni?
Megyek, gondoltam, mennék így most túl árkon-berken,
Elhagyni a ligetet, a várost és határát.

Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban,
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom,
Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.

A fák közt menni, menni sokáig, jaj, sokáig.
Milyen hosszu fasor. Hol a vége, még nem látom.
Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.

A tengerig mennék, leűlnék a tengerpartra
És nem csinálnék semmit, ott űlnék este-reggel,
Ott űlnék éjjel-nappal, ott űlnék, míg csak élek

És a tengerre néznék, olyan messzire néznék,
Hol már a végtelen víz elvakúl az egekkel,
S a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://blog.xfree.hu

A solitary night ramble (English)

I left my favourite coffeehouse late in the evening,
Waited in the doorway and breathed in a hearty lungful,
Turned up my coat collar, and took a good look around me.

The cold felt so pleasant, and my eyes also took pleasure
In the faithful greeting of street-lights; above the rooftops
Glittered the stars and I'm always delighted to see them.

I forgot who had sat with me and what we were saying,
The various women lost in the steam of the café,
The way I had noticed their hands, their dresses and faces.

There are days I simply can't bear the sight of more people,
Their voices grate on my ear, I'm repulsed by their colour
And their soulless eyes, as they swivel, give me the shudders.

I set off walking. I pulled on my gloves with a struggle
And watched fingers dancing. With no particular purpose
I walked, for the night was silent and I enjoyed walking.

I walked, and the pavement led me down Andrássy Boulevard,
Slowly brown buildings brushed past me and slowly they vanished.
It wasn't a walk; I walked on, I just couldn't help it.

I drifted by like flotsam, swept on the silent river,
Like a blue ledger-line fading and lost in the pipe-smoke,
Like a low tone drawn on the single string of a fiddle.

In front of a house it occurred to me: here were people,
Families of all sorts, men of some property, servants,
All of them undressed with their eyes shut, everyone sleeping.

A man and a woman lie, their twin-beds pushed together
According to custom and manners (customs are sacred)
Trawling each other for joy, the clock ticks on the mantle.

They give one heartfelt sigh and turn away from each other,
Tuck their lower arms under their bodies, pull their knees up
And fall asleep, their heads at maximum distance between them.

In the morning they rise. Heating, clattering, disorder.
One stumbles about, observes the bed with its creases,
Looks at the clock. Panic. He leaves the house in a hurry,

Goes off to the office, or takes his place at the law-court,
Runs to the stock exchange, or opens the shop for business.
He never tells anyone what he dreamt in the darkness.

A muddy orange peel lay in my path and I kicked it.
My shoes trundled it left first, then right, rolled it and pushed it:
Grown bored with the game, I punted the thing off the pavement.

I raised my head and looked up to the cold sky above me,
But thought nothing particular, simply stared up blankly,
Like a ewe at pasture bored of the alkaline groundsoil.

Looked up and couldn't walk straight, knocked against walls of houses,
Brushed past a lamp-post, still careless, moving giddily,
And my heart was surprised by a gentle kind of melting.

Life had touched me again. The past now appeared before me,
It dripped, like raindrops from eaves, in a shower of complaining,
I surveyed my fate like a meal on a well-laid table.

I turned away, sighed, and imagined through half-closed eyelids,
Through lashes with dark veils of mourning, poor Jean Jacques Rousseau
Who burst into tears on a courtesan's ample bosom.

I left behind me the iron-grille fences of villas,
The millennial column reared directly above me
With the shade of the archangel Gabriel at the summit.

Angel, you winged angel (my lips muttered silently)
Whose form the sculptors and painters have so often conjured,
Melodious white angel, cherub, enormous winged creature.

What would I say if - now - to honeyed harpsound and roselight,
All heaven unfolded, like a stage-set at the Opera
And a dozen angels descended the golden staircase,

All proceeding, hand in hand, in a downward direction,
Their eyes averted, singing a virginal psalm, softly,
But once they reach earth the angelic chorus starts giggling.

Like small girls, they skip, with a mischievous tinkling, over
To me, and take me by the arms, spin me around while their
Little wings flutter as light as the wings of a pullet.

And all of a sudden they start to gabble and babble:
How are you? Have you been sad long? And why are you tired?
Was everything dreadful? Happy now? Would you have thought it?

And I am laughing and crying, thinking it's a dream but
Touching their wings and feeling their snow-white garments,
And one angel comes to embrace me, seeing I'm dizzy.

And I'm borne along by them, dancing, clapping and singing,
And one angel takes a small book out. Heavens! don't read it!
But everyone stops, and the angel opens the notebook.

It is all written down there, how I sighed and how often,
The number of tears that I shed, all counted and totalled,
Cutting remarks directed at me, each duly noted.

I was crossing the bridge by the time this occurred to me,
The bridge in the park, and I stopped there almost exhausted,
And leaned on the railing and gazed at the deep black water.

I gazed and I thought, how the night itself might be liquid,
Black ink like the current. Reflected light of the lamp-posts
trembled over the pool, as soul might rise above pleasure.

I stood up again, not keen to engage in reflections.
Crossed the bridge back into town, I felt Pest around me:
My eyes were caught by the sight of the Weingruber kiosk.

Jostling on the terrace in creamy lather of summer
Were pale women, bosomy virgins, lanky officers,
Waiters were fawning, the band played military marches.

Summer was over. The terrace was full of bare tables
With chairs upended on them. My feet gradually took me
beyond this, and on, where trees loomed in silent twin columns.

Here come the trees, leafless, still, unwhispering, airless,
Like prisoners on exercise they appeared, row on sad row,
Trees, trees to the left and the right of me, and everything silent.

Walk on, it's good to walk on How far can one go like this
I'm walking, I thought, I could walk on like this for ever,
Out of the park, out of town and the outermost suburbs.

Could run away from home, as I did once in my childhood,
Could leave my apartment, my books, all those pairs of trousers,
Women, my friends, my past, my name, every old trace of me.

Could walk by trees, for a long time, oh simply for ages,
How long the avenue! Where does it end? I can't see it.
Might it lead down to the sea, to the shores of the ocean?

I'd go down to the sea, and sit down there by the margin,
And do nothing at all but sit from night through to morning,
From morning through night, I'd sit there while I had life in me.

And I'd look at the sea, to the most distant horizon,
Where the endless water grows blind and mingles with heaven,
And ponder the vacant dreams of the void in its blankness.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationG. Sz.

minimap