Szabó Lőrinc: Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az utcánkon, fehér
holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
sóhajtoztak a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!
Visszahozott mindent, s míg áthaladt
a villanyfényes, síri városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélegzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

Een hooiwagen reed vannacht door de stad,
door onze straat, in het witte maanlicht, –
o, wat keken de muffige huizen
daarvan op! Hoe rekten de kwijnende
bomen op de boulevard zich zuchtend!
Een hooiwagen reed vannacht door de stad.
Hij kwam en reed verder, bijna zwevend
in de zoete geur die hij met zich mee bracht,
zwevend in het licht, zwevend en vertellend –
hij vertelde aan mij! Hij bracht mij de
maan boven ons dorp, stevige krekels,
ruige komondors, weiden, schallende
liederen van maaiers, de bruine huid
van boerenvrouwen, ploegen en emmers,
zigeunermuziek, mompelende doedels,
hij bracht mij al mijn herinneringen:
de gloed van de zon in de ogen van
felle stieren met roetzwarte lijven,
mest en kletterende regenbuien,
heuvels opgefrist door een zomervlaag,
zwoegende arbeid, kracht en gestadig
volharden, – dit alles voerde hij mee!
hij bracht mij alles weer. En terwijl hij
voortreed door de elektrisch verlichte
droeve stad, langs de heerbaan van de nacht,
hoorde ik met kloppend hart hoe om mij heen
de bomen, grassen en bossen groeiden,
en hoe op verre spitsen, ’t geweldig
lijf gestrekt, de oerslaap slapend, ademde
de ruigbehaarde god der bergen met
zijn eikenhouten, knoestige voorhoofd.