Szabó Magda: The door (Az ajtó in English)

Portre of Szabó Magda

Az ajtó (Hungarian)

Ritkán álmodom. Ha mégis, verejtékben fürödve riadok fel. Ilyenkor visszadőlök, megvárom, míg a szívem megnyugszik, s eltűnődöm az éjszakák kivédhetetlen, mágikus hatalmán. Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékjából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek.
Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm, nem tudom kinyitni a kaput, pedig nekem be kell engednem a mentőket, különben későn érkezik a betegemhez. Ám a zár meg se moccan, áll a kapu, mintha vasrámájába forrasztották volna. Segítségért kiáltok, de nem figyel rám senki a három emelet lakói közül, nem is teheti, hiszen – jövök rá – csak tátogok, üresen, mint a hal, az álombeli rémület csúcsa annak a tudatosodása bennem, hogy nemcsak nem tudok ajtót nyitni a segítségnek, de meg is némultam. Saját sikolyom riaszt fel ilyenkor, villanyt gyújtok, megpróbálom leküzdeni a légszomjat, ami mindig elfog az álom után, köröttem hálószobánk ismerős bútorzata, ágyunk fölött a családi ikonosztáz, fátermörderes, sujtásos dolmányú, magyar barokkot vagy biedermeiert viselő, mindent látó, mindent értő őseim, egyedüli tanúim rá, hányszor futottam éjjelente kaput nyitni mentőnek, mentőkocsinak, hányszor képzeltem el, míg az elnémult utcák ismerős nappali zaja helyett csak a kitárt kapu mögül beözönlő éjszakában moccanó ágak, osonó macskák vertek valami neszt, mi volna, ha egyszer hiába tusakodnám vele, és nem fordulna a kulcs.
A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem a valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat. Most már voltaképpen mindegy, mert ami történt, nem lehet jóvátenni. Hát csak jöjjenek időnként koturnussá magasított egészségügyi cipőikben a tragikus álarcon a mentők sapkáját viselő Erinnüszek, és sorakozzanak fel az ágyam körül, kezükben mindkét élükön kifent kardokkal, az álmaimmal. Én minden este úgy oltok villanyt, hogy várom őket, és számolok vele, alvó fülemben mindjárt felberreg a csengő, amelynek hangjára sodorni kezd a nevenincs iszonyat a soha meg nem nyíló álombeli kapu felé.
Az én vallásom nem ismeri az egyéni gyónást, mi a pap szájával ismerjük el, bűnösök vagyunk, kárhozatra méltók, mert minden módon vétettünk a parancsolatok ellen. Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket.
Én most adok.
Ez a könyv nem Istennek készült, aki ismeri zsigereimet, nem is az árnyaknak, akik mindenre tanúk, és figyelik ébrenlétem és álmaim óráit, hanem az embereknek. Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 5-7.

The door (English)

I rarely dream. But when I do, I wake up bathed in sweat. Then I lie back down again and wait till my heart quiets down, and I brood over the invincible, magical power of night. As a child or in my youth, I had neither good dreams nor bad; but time after time my old age lines up compressed balls of pain for me from its stockpile, which are so disquieting because they're more dense, more tragic than anything I could ever have lived through; in fact, not once has anything happened to me like what wakes me, screaming in the night.
My dreams are recurrent visions, identical to a hair; I always dream exactly the same thing. I'm standing in our entryway at the bottom of the stairwell, on the inner side of the street door's ironrimmed, wire-reinforced, unbreakable glass window, and I try to unlock the door. Outside on the street there's an ambulance; the silhouette of the medical corps shimmers through the glass as if their unnaturally large, swollen faces have halos, just like the moon. The key turns, but I struggle in vain; I can't open the door, although I'm the one who must let in the medical crew, otherwise it'll be too late for my patient. The lock won't budge at all; the door is stuck as if it had been welded into its iron frame. I yell for help, but not one of the residents of the threestory building pays any attention to me; nor can they because, I now realize, I'm only gasping vacuously like a fish; the horror of my dream culminates in awareness that not only can't I open the door to get help, but I've become mute. At these times, my own scream awakens me; I turn on the light; I try to get over the breathlessness that always grabs hold of me after the dream. Our familiar bedroom furniture is all around me, and above our bed, the family icons: my all-seeing, all-knowing ancestors - in stiff collars and braided, broadly-cut Hungarian-coats or Biedermeiers - are my sole witness to how many nights I've run to open the door for the rescuers, for the ambulance - how many times I've gone on imagining the scene, as the noise of moving branches and the racket of scurrying cats streamed in from the other side of the wide-open street door, replacing the dream's familiar daytime sound of the silenced streets - what would happen if once, no matter how hard I struggled with it, the key actually wouldn't turn.
The portraits know everything, especially what I try hardest to forget, what is no dream. That once, only once in my life - not in sleep with its cerebral anemia, but in reality - there was a door in front of me which was opened up by someone guarding against revealing helplessness and need, who wouldn't have opened up even if a burning roof was crackling overhead. Only I had the power to move the latch: the one who turned the key believed more in me than in God, and, in that fatal moment, I myself believed I was divine, wise, considerate, good, and rational. We were both wrong: the one who trusted me and I who thought too much of myself. Now, as a matter of fact, it doesn't make any difference, since what happened can't be remedied.
5o, just let them enter my dreams from time to time on their cothurnus-like platformed medical shoes, Furies wearing medical caps on masks of tragedy; let them line up around my bed with sharpened double-edged swords in their hands. Every night I turn out the lights to wait for the bell of this nameless dread to ring in my sleeping ear, as its sound transports me toward the door in my dream that will not open.
My religion doesn't recognize personal confession in which we acknowledge, through the priest's mouth, that we're sinners worthy of damnation for violating the commandments in every way. We get absolution from God without demands for either explanation or details.
I now provide them.
This book is not composed for God, who knows my insides, nor for the spirits who witness all and observe my waking and dreaming hours, but rather for other people. I've lived bravely till now, and I hope I'll die bravely, too, without lies; but to do that I must speak out: I killed Emerence. It doesn't change anything that I wanted not to destroy her but to save her.



Source of the quotationBoulder, East European Monographs, New York, N.Y. 1994. p. 1-3.

minimap