Szabó Magda: La porta (Az ajtó in Italian)

Portre of Szabó Magda

Az ajtó (Hungarian)

Ritkán álmodom. Ha mégis, verejtékben fürödve riadok fel. Ilyenkor visszadőlök, megvárom, míg a szívem megnyugszik, s eltűnődöm az éjszakák kivédhetetlen, mágikus hatalmán. Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékjából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek.
Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm, nem tudom kinyitni a kaput, pedig nekem be kell engednem a mentőket, különben későn érkezik a betegemhez. Ám a zár meg se moccan, áll a kapu, mintha vasrámájába forrasztották volna. Segítségért kiáltok, de nem figyel rám senki a három emelet lakói közül, nem is teheti, hiszen – jövök rá – csak tátogok, üresen, mint a hal, az álombeli rémület csúcsa annak a tudatosodása bennem, hogy nemcsak nem tudok ajtót nyitni a segítségnek, de meg is némultam. Saját sikolyom riaszt fel ilyenkor, villanyt gyújtok, megpróbálom leküzdeni a légszomjat, ami mindig elfog az álom után, köröttem hálószobánk ismerős bútorzata, ágyunk fölött a családi ikonosztáz, fátermörderes, sujtásos dolmányú, magyar barokkot vagy biedermeiert viselő, mindent látó, mindent értő őseim, egyedüli tanúim rá, hányszor futottam éjjelente kaput nyitni mentőnek, mentőkocsinak, hányszor képzeltem el, míg az elnémult utcák ismerős nappali zaja helyett csak a kitárt kapu mögül beözönlő éjszakában moccanó ágak, osonó macskák vertek valami neszt, mi volna, ha egyszer hiába tusakodnám vele, és nem fordulna a kulcs.
A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem a valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat. Most már voltaképpen mindegy, mert ami történt, nem lehet jóvátenni. Hát csak jöjjenek időnként koturnussá magasított egészségügyi cipőikben a tragikus álarcon a mentők sapkáját viselő Erinnüszek, és sorakozzanak fel az ágyam körül, kezükben mindkét élükön kifent kardokkal, az álmaimmal. Én minden este úgy oltok villanyt, hogy várom őket, és számolok vele, alvó fülemben mindjárt felberreg a csengő, amelynek hangjára sodorni kezd a nevenincs iszonyat a soha meg nem nyíló álombeli kapu felé.
Az én vallásom nem ismeri az egyéni gyónást, mi a pap szájával ismerjük el, bűnösök vagyunk, kárhozatra méltók, mert minden módon vétettünk a parancsolatok ellen. Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket.
Én most adok.
Ez a könyv nem Istennek készült, aki ismeri zsigereimet, nem is az árnyaknak, akik mindenre tanúk, és figyelik ébrenlétem és álmaim óráit, hanem az embereknek. Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 5-7.

La porta (Italian)

Sogno raramente. Tuttavia se succede, mi sveglio di soprassalto, in un bagno di sudore. Allora mi distendo di nuovo, aspetto che il mio cuore si calmi, medito sul magico potere insostenibile della notte. Come infante o giovane, non sognavo, né bello né brutto, solo la vecchiaia trascina continuamente, verso di me l’atrocità, dai detriti del passato duramente impastata, la quale è inquietante, perché è più inverosimile, più tragico di quel che avessi mai potuto vivere, perché, ciò che urlando mi sveglia, in realtà non mi era mai accaduto. I miei sogni, visioni ricorrenti, coincidono a puntino, sogno sempre la stessa identica cosa. Sto ferma giù nel nostro androne, davanti alla porta, dal lato interno della porta col telaio di ferro e il suo vetro infrangibile dalla rete metallica rinforzata, e sto cercando di aprire la serratura. Fuori in strada, un’ambulanza sta ferma, le sagome degli operatori sanitari,riflesse attraverso i vetri, sono innaturalmente grandi, i visi gonfi hanno un alone come la luna. La chiave gira, ma inutilmente mi sforzo, non riesco, ad aprire la porta,eppure, io i soccorritori li devo far entrare, altrimenti arrivano troppo tardi dal mio malato. Ma la serratura non si muove, la porta è immobile, come se fosse unita con una saldatura al suo telaio di ferro. Grido, in cerca d’aiuto, ma dagli abitanti dei tre piani nessuno ci fa caso, ma come potrebbero, infatti - lo afferrò solo adesso – come un pesce, boccheggio a vuoto, l’apice del mio terrore onirico è la consapevolezza, che non solo non ci riesco ad aprire la porta per i soccorritori, ma son diventata pure muta. In questi casi, è il proprio urlo, che mi sveglia, faccio luce, provo a vincere la dispnea, che mi prende sempre dopo il sonno, intorno a me i mobili famigliari della camera di letto, sopra il letto l’iconostasi della famiglia,l’ogni cosa vedenti e sapienti avi miei, in dulimano gallonato di foggia barocco-ungherese o Biedermeier, con coletto rigido e dritto, sono gli unici testimoni, quante volte son corsa nottetempo ad aprire la porta ai soccorritori, per l’ambulanza, quante volte abbia immaginata, mentre al posto dei rumori familiari diurni delle strade ammutolite, nella notte, attraverso la porta spalancata, solo il fruscio dei rami e il muoversi furtivamente dei gatti ha fatto qualche rumorio, cosa succederebbe se una volta combattessi inutilmente e la chiave  non si girerebbe.
I quadri sanno tutto, più che altro, quel che più di tutto provo a dimenticare, quel che non è più un sogno. Che una volta, una unica volta nella mia vita, non nel’anemia cervicale del sonno, ma anche in realtà davanti a me si spalancò una porta, che altrimenti non si sarebbe mai aperta, neanche se, colui che la sua solitudine e la miseria difendeva, sulla testa sua avesse sentito lo scoppiettare delle fiamme che bruciano il tetto. Solo io avevo il potere ad aprire quella serratura: colui che la chiave l’aveva girata credeva in me, più che in Dio, ed anch'io in quel momento fatale credevo di essere Dio, saggia, equilibrata e razionale. Ci siamo ingannate entrambe, chi in me aveva riposta la sua fiducia ed io che mi ero illusa. Oramai, fondamentalmente, fa lo stesso, a quel che è successo non si può rimediare, che vengano pure una volta tanto, nelle loro scarpe sanitarie dai tacchi rialzati, gli Erinni, portando i berretti dei soccorritori sulle loro maschere tragiche, si mettano pure allineati intorno al mio letto, con le spade affilate da tutte due lati nelle loro mani, i miei sogni. Tutte le sere smorzo la luce aspettandoli, è scontato,nelle mie orecchie addormentate suona subito la campanella, sulla cui suono, l’innominabile atrocità mi costringe verso la porta, nei miei sogni, mai aperta.
La mia religione, non conosce la confessione individuale, noi tramite la parola del prete riconosciamo che siamo colpevoli, meritevoli di dannazione, perché in tutti modi abbiamo peccato contro i comandamenti. Riceviamo l’assoluzione, senza che Dio pretenda delle spiegazioni e particolari. E’ ciò, che io darò adesso.
Questo libro non è stato scritto per Dio, che conosce la mia interiorità, meno che mai, per le ombre che son testimoni e osservano  le mie ore da sveglia e quelle di sonno,ma per gli uomini. Ho vissuto coraggiosamente, spero anche di morire cosi, coraggiosamente e senza bugie, ma questo, a una condizione: devo dichiarare che Emerenc l’ ho uccisa io. E il fatto, che non volevo ucciderla ma di salvarla, non cambia niente.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap