Szabó Magda: De deur (Az ajtó in Dutch)

Portre of Szabó Magda

Az ajtó (Hungarian)

Ritkán álmodom. Ha mégis, verejtékben fürödve riadok fel. Ilyenkor visszadőlök, megvárom, míg a szívem megnyugszik, s eltűnődöm az éjszakák kivédhetetlen, mágikus hatalmán. Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékjából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek.
Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm, nem tudom kinyitni a kaput, pedig nekem be kell engednem a mentőket, különben későn érkezik a betegemhez. Ám a zár meg se moccan, áll a kapu, mintha vasrámájába forrasztották volna. Segítségért kiáltok, de nem figyel rám senki a három emelet lakói közül, nem is teheti, hiszen – jövök rá – csak tátogok, üresen, mint a hal, az álombeli rémület csúcsa annak a tudatosodása bennem, hogy nemcsak nem tudok ajtót nyitni a segítségnek, de meg is némultam. Saját sikolyom riaszt fel ilyenkor, villanyt gyújtok, megpróbálom leküzdeni a légszomjat, ami mindig elfog az álom után, köröttem hálószobánk ismerős bútorzata, ágyunk fölött a családi ikonosztáz, fátermörderes, sujtásos dolmányú, magyar barokkot vagy biedermeiert viselő, mindent látó, mindent értő őseim, egyedüli tanúim rá, hányszor futottam éjjelente kaput nyitni mentőnek, mentőkocsinak, hányszor képzeltem el, míg az elnémult utcák ismerős nappali zaja helyett csak a kitárt kapu mögül beözönlő éjszakában moccanó ágak, osonó macskák vertek valami neszt, mi volna, ha egyszer hiába tusakodnám vele, és nem fordulna a kulcs.
A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni, ami már nem álom. Hogy egyszer, életemben egyetlenegyszer nem az alvás agyvérszegénységében, hanem a valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem, mint az Istennek, és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat. Most már voltaképpen mindegy, mert ami történt, nem lehet jóvátenni. Hát csak jöjjenek időnként koturnussá magasított egészségügyi cipőikben a tragikus álarcon a mentők sapkáját viselő Erinnüszek, és sorakozzanak fel az ágyam körül, kezükben mindkét élükön kifent kardokkal, az álmaimmal. Én minden este úgy oltok villanyt, hogy várom őket, és számolok vele, alvó fülemben mindjárt felberreg a csengő, amelynek hangjára sodorni kezd a nevenincs iszonyat a soha meg nem nyíló álombeli kapu felé.
Az én vallásom nem ismeri az egyéni gyónást, mi a pap szájával ismerjük el, bűnösök vagyunk, kárhozatra méltók, mert minden módon vétettünk a parancsolatok ellen. Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket.
Én most adok.
Ez a könyv nem Istennek készült, aki ismeri zsigereimet, nem is az árnyaknak, akik mindenre tanúk, és figyelik ébrenlétem és álmaim óráit, hanem az embereknek. Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 5-7.

De deur (Dutch)

Ik droom zelden. Als het toch gebeurt, schrik ik badend in het zweet wakker. Dan ga ik weer liggen, ik wacht tot mijn hart rustig wordt en peins over de onafwendbare, magische macht van de nacht. Als kind en als jonge vrouw had ik goede noch slechte dromen, het is de ouderdom die de ontzetting naar mij toesleurt, samengebald uit de resten van het verleden. En die ontzetting is zo alarmerend, omdat zij compacter en tragischer is dan wat ik ooit zou hebben kunnen meemaken. Er is immers in mijn leven nooit iets gebeurd waardoor ik gillend wakker had moeten worden.
Mijn dromen zijn steeds terugkerende visioenen en ze zijn steeds dezelfde. Ik sta beneden in het trappenhuis bij de ingang, achter de deur van met staaldraad versterkt, onbreekbaar glas in een metalen kozijn, en ik probeer het slot open te maken. Buiten op straat staat een ziekenwagen, de door het glas schemerende silhouetten van het ambulancepersoneel zijn onwaarschijnlijk groot, hun opgezwollen gezichten hebben een halo, zoals de maan. De sleutel draait rond in het slot, maar ik zwoeg tevergeefs: ik kan de deur niet open krijgen. Toch moet ik die mensen binnenlaten, anders zal het te laat zijn voor mijn zieke. Maar er zit geen enkele beweging in het slot, het is alsof de deur vastgelast is in het kozijn. Ik roep om hulp maar niemand van de bewoners van de drie verdiepingen let op mij, ze kunnen dat ook niet, besef ik, want ik beweeg mijn mond zonder geluid te maken, zoals een vis. Het hoogtepunt van mijn verschrikking in deze droom komt op het moment dat ik me er bewust van word dat ik niet alleen de deur niet open kan maken voor de helpers, maar ook stom ben geworden. Ik schrik wakker van mijn eigen gegil, doe hot licht aan en probeer de ademnood te bestrijden die ik altijd krijg van deze droom. Om mij heen staat hot vertrouwde meubilair, boven ons bed is de iconostase van de familie: de portretten van mijn alles wetende en alles ziende voorouders met hun vadermoordenaars en hun Hongaarse gegalonneerde barok- of biedermeier huzarenjassen. Ze zijn er mijn enige getuigen van, hoe vaak ik ’s nachts naar de deur liep om de ambulancemensen binnen te laten, en hoe vaak ik me voorstelde – terwijl in plaats van de bekende geluiden van de dag alleen hot geluid van de licht bewegende boomtakken en de sluipende katten te horen was in de door de open deur binnenstromende nacht – wat er zou gebeuren als ik tevergeefs vocht en hot slot niet zou bewegen.
De portretten weten alles, vooral wat ik het meest probeer te vergeten, wat geen droom meer is. Dat er ooit één enkele keer in mijn leven – niet door gebrek aan zuurstof tijdens mijn slaap, maar in de werkelijkheid – een deur voor mij openging die nooit zou zijn geopend door degene die daarbinnen haar eenzaamheid en machteloze ellende verborg, zelfs als er boven haar hoofd een brandend dak zou beginnen te kraken. Ik alleen had de macht om dat slot in beweging te brengen, want zij die tenslotte de sleutel omdraaide, geloofde meer in mij dan in God, en ik dacht ook zelf op dat fatale ogenblik dat ik een god was, wijs, bedachtzaam, goed en verstandig. We hebben ons allebei vergist, zij die vertrouwen in mij had, en ik die te veel zelfvertrouwen had. Nu maakt het eigenlijk niets meer uit, want men kan wat er gebeurde niet terugdraaien. Laat die mensen dan maar komen op hun cothurnachtige ziekenhuisschoenen, laat die Erinyen maar komen die boven hun tragische maskers ambulancepetten dragen, laat hen maar in een rij om mijn bed staan, met in hun handen die tweesnijdende zwaarden, mijn dromen. Elke avond als ik het licht uitdoe, verwacht ik ze, en ik reken erop dat ik straks in mijn slapende oren de bel zal horen rinkelen waardoor de nameloze ontzetting me naar de droomdeur sleurt die nooit opengaat.
Mijn geloof kent de individuele biecht niet, wij bekennen bij monde van de predikant dat wij zondaren zijn en dat we het verdienen om te worden verdoemd, want we hebben op velerlei manieren gezondigd tegen de geboden. We krijgen vergiffenis zonder dat God van ons een verklaring of bijzonderheden verwacht.
Nu geef ik die.
Dit boek werd niet geschreven voor God die mijn hele binnenste kent, ook niet voor de schaduwen die van alles getuige zijn en die mijn wakende en slapende uren in het oog houden, maar voor de mensen. Ik heb tot nu toe moedig geleefd, ik hoop dat ik ook moedig zal sterven, moedig en zonder leugens, maar de voorwaarde hiervoor is om het nu uit te spreken: ik ben het, die Emerence vermoord heeft. Dat ik haar niet vernietigen maar redden wilde, verandert daar niets aan.



PublisherHoutekiet, Antwerpen/Amsterdam
Source of the quotationp. 7-9.

minimap