Szabó T. Anna: Sala parto (Szülőszoba in Italian)

Portre of Szabó T. Anna

Szülőszoba (Hungarian)

A folyosón megyek, könnyem potyog
a linóleumra. A hormonok.
Bennem a gyermek kínban mocorog,
mint szoruló ököl, a méh löki,
préseli ki.
Nagyobb erőknek hullámára dobva
kapaszkodom székekbe, asztalokba,
feszít, forgat a fájdalom.
Vigyen, hagyom.

*

Az állat vackán szülhet, de a nők
együtt kínlódnak. A szülőszobában,
a nyújtott, többszólamú jajgatásban,
a szűk sötétben, csecsemők
furakodnak halálra váltan.

*

Mint a démon, a kín gazdát keres,
elkap, megszáll, a lényed része lesz,
már ő vagy: lüktető, határtalan –
két perc, és vége van.
És megint sodor, mint a víz, a szél,
barbár, lét előtti nyelven beszél,
ömlik a szádon, ősi jajgatás,
a másvilági gyász.
Siratod őt és az utódait,
kiket a kínod világra taszít,
táplálékul tolongó démonoknak –
itt vannak már,
kapudnál várakoznak.

*

Kis csupasz csigabiga, gyere ki,
hánykódik házad, jajgat ideki,
vörös lángnyelv dől ki az ajtaján,
bújj ki, gyere, síkos csigabigám!

*

Gyermek, te súly, te izzó vas, te kő,
gyere elő, könyörgök! Bújj elő!
Szétfeszítesz és kifeszítelek,
csusszanj elő, te arctalan gyerek!

*

Húz. Lök. Feszít. Te semmit nem tehetsz.
Már hét órája. Széttép. Lélegezz.
Fohászkodni? Vagy káromkodni? Nem.
Túl nagy hozzá a kín. Túl idegen.

*

Ne tarts ellen, add át magad,
ez a szenvedés nem te vagy,
de ez az óra csak tied:
nem szülheti meg senki más
a gyermeked.

*

Erre születtem. Erre vártam.
Hogy mozogjon az ajándék gyermek
testem vergődő kosarában.
A szorongató belső térből
gépről hallom a szívverését.
Sebesen lüktet, akadozva:
fejével tolva, nyomakodva
tágítja kijárata rését.

*

Viaskodni a lihegéssel.
Egész testemmel lélegezni.
Beáramlik az oxigén,
kiárad a fekete semmi.

*

Előbb csak fáj, de tűrhető,
kezelhető… De egyre nő,
árad, túlcsap a tudaton,
mindent átható hatalom,
a nőből farkas lesz, tutul,
ökle a vaságyra szorul,
már homlokig a vízben áll,
már segítségért kiabál,
víz alól hangtalan sikoltva,
mintha utolsó perce volna –
de most a fájás, mint a hullám,
átbukik, önmagába hullván,
és messze fut, ki tudja, merre.
A szünet lélegzetnyi kegyelme.

*

Jó, hogy nem vagyok egyedül.
Támogatnak, segítenek.
Felitatják a véremet,
simogatják a kezemet.
Fekete hullámok között
korty levegőért kapkodok.
Még nem, még nem segíthetek.
Csak tarthatok, nem tolhatok.
Mint egy rémült hajótörött
testem hánykódó tutaján:
a síkos deszkára tapad
a gyermekem. A kisbabám.

*

A fájdalom nem testi már.
Mint földtani teknőt, kiváj.
Mozgás: helyhez nem köthető.
Tomboló elemi erő.

*

Löki, döngeti ajtaját
a levegős, tág külvilágnak:
egy gyermek teljes erejéből
ellenszegül a pusztulásnak.
Átcsúszik majd a tű fokán
nagy feje, csontos tömege.
Ha átjutott, csak fekszik ott:
rémületében zárva még
az ökle, a szeme.

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://szabotanna.com/

Sala parto (Italian)

Cammino nel corridoio, le mie lacrime
gocciano sul linoleum. Sono gli ormoni.
Dentro di me il bambino non trova pace,
come pugno che si stringe, l’utero spinge,
lo estrude.
Gettata sulle onde delle forze più grandi
mi afferro alle sedie, ai tavoli,
mi sforza, mi rotea il dolore.
Che mi porti pure. Lo lascio fare.

*

L’animale può partorire nella sua cuccia, ma
le donne travagliano insieme. Nella sala parto,
nel lamento polifonico prolungato,
nel buio stretto, neonati sgomitano
terrorizzati.

*

Come il demonio, il tormento cerca la vittima,
t’afferra, ti possiede, diventa parte del tuo essere,
ormai sei lui: pulsante, sconfinata,
due minuti ed è finito.
E ti travolge di nuovo, come l’acqua, come il vento,
parla una lingua barbara, primordiale,
dalla tua bocca sgorga il lamento ancestrale,
il lutto dell’oltretomba.
Lo compiangi insieme alla sua prole,
coloro che il tuo tormento venir’ al mondo costringe,
cibo per i demoni calcanti –
son già qui,
in attesa davanti al tuo cancello.

*

Piccola lumachina nuda, esci,
la tua casa si sballotta, geme fuori,
lingua di fuoco rossa prorompe dalla sua porta,
sguscia fuori, esci, viscida lumachina mia.

*

Figlio mio, tu peso, ferro rovente, pietra,
fatti vedere, ti supplico! Sbuca fuori!
Mi stai spaccando e io ti espello,
scivola fuori, bimbo senza volto.

*

Mi tira, spinge, spacca. Tu non puoi far’ niente.
Ormai da sette ore. Mi lacera. Respira!
Implorare? O bestemmiare? No.
E’ troppo grande il tormento. Troppo estraneo.

*

Non far’ resistenza, abbandonati,
non sei tu questo supplizio,
ma quest’ora è solo tua:
il tuo bimbo non può partorire
nessun’altra.

*

Son nata per questo. L’avevo atteso.
Che nel cesto tribolante del mio corpo
si muova ‘sto bimbo donato.
Dall’oppresso spazio interno, tramite
il macchinario, sento il suo battito del cuore.
Pulsa velocemente, a volte stentatamente:
spingendo con la testa, premendo
cerca di allargare il varco della sua uscita.

*

Lottare con il fiatone,
respirare con tutto il corpo,
s’insuffla l’ossigeno,
si riversa il niente nero.

*

Prima duole solo, ma è sopportabile,
trattabile…Ma cresce continuamente,
si spande, travolge la coscienza,
tutto pervadente potere,
la donna in lupo si trasforma, guaisce,
con i pugni afferra il letto di ferro,
immersa nell’acqua sino la fronte,
ormai sta invocando aiuto,
strilla senza voce da sotto l’acqua,
come se fosse l’ultimo istante sua,
ma or’ il dolore, come l’onda,
travalica, ricascando in sé stessa,
e corre lontano, chi sa dove.
La grazia della pausa lungo un respiro.

*

Per fortuna non sono sola.
Mi sorreggono. Mi aiutano.
Mi asciugano il sangue,
mi accarezzano la mano.
Tra flutti neri
dietro un sorso d’acqua annaspo.
Ancora no, ancora non posso aiutare.
Posso trattenerlo, ma non a spingere.
Come un naufrago terrorizzato
sulla zattera ondeggiante del mio corpo:
aderisce sulla tavolata viscida
il mio bambino. Il mio piccino.

*

Il dolore ormai non è più corporeo.
Mi scava come un bacino geologico.
Movimento: non collegato allo spazio.
Forza elementare scatenato.

*

Pigia, percuote la porta
del arioso vasto mondo esterno:
un bimbo con tutte le sue forze
s’oppone alla devastazione.
La sua grande testa, la sua massa ossea
scivolerà attraverso la cruna dell’ago.
E quando avrà superato, starà là sdraiato:
con i pugni e gli occhi chiusi
dal terrore.

 

 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap