Szerb Antal: Szerelem a palackban

Portre of Szerb Antal

Szerelem a palackban (Hungarian)

Lancelot, a lovag, akit nem érhet semmiféle gáncs, Chatelmerveilnek, Klingsor varázsló várának vendége volt. Vacsora után voltak, Klingsor a legjobb borait hozatta fel előkelő vendége tiszteletére. Kettesben iddogáltak az irdatlan nagy terem közepén.
- Nem udvariasságból mondom - szólt Lancelot -, de ilyen jó bort nem emlékszem, mikor ittam utoljára.
- Itthoni termés - mondta szerényen a varázsló. - Kár, hogy olyan kevesen isznak belőle. Bizony, kedves öcsém, nem is képzeled, milyen elhagyatott vagyok. Esztendőszámra nem jön hozzám látogató. Úgy élek valósággal, mint egy remete.
- Nem lehet csodálni, mindig mondtam neked, minek űzöl ördögi mesterségeket. Azért nem meri egy úriember se betenni ide a lábát.
- Ugyan kérlek, az én varázslataim! Rég felhagytam már azzal az unalmas foglalkozással. Minden félreértésen alapul, amit rólam beszélnek. Hidd el, tisztára jóakaratból történt, hogy annak idején elraboltam az Orilous menyasszonyát, meg hogy a Meliacansot teknősbékává változtattam, amikor a Szentföldre akart menni, meg mindezek a históriák.
Lancelot készséggel el is hitte. A varázsló, amint az éjszaka növekedtével mindjobban felébredt fáradt közönyéből, egyre rokonszenvesebb lett. Mélyen ülő két szeme csupa ragyogó okosság volt, szava csupa öreg bölcsesség.
- Derék ember vagy te, Klingsor bátyám, én mindig mondtam - szólt Lancelot, és megölelte a varázslót.
Klingsor efölött való örömében még jobb bort hozatott fel, ebből még nem adott senkinek, szinte maga is meg volt hatva, amint reszkető kezével maga töltötte a kelyhekbe. A bornak csodálatos színe volt. Lancelot felállott, arca komoly és gyönyörű lett, amint mondta:
- Klingsor, most már itt az ideje… ezt a kelyhet az én magas úrnőmre, Guinevere királynéra!
Kiitta, és hosszasan maga elé meredt. A varázsló ismerte ezt a tekintetet. Tudta, eljött a pillanat, amikor a szerelmes lovag vagy könnyekre fakad, és kiönti szívét, vagy pedig kitépi a varázsló szakállát. Hogy ez utóbbinak elejét vegye, teljes erejéből visszaszorította a száraz köhögést, ami a torkát fojtogatta, és áhítattal kérdezte:
- Ó, hát a világszép Guinevere királyné a te hölgyed? Talán most is az ő szolgálatában jársz?
Tudta jól, hogy Guinevere Lancelot hölgye. Abban az időben még nem találták fel a diszkréciót, és a nevezetesebb szerelmekkel országról országra házaltak a lantosok. Különben neki igazán mindegy volt; akár Guinevere, akár Viviane, nem lévén már érzéke a női nem iránt.
Lancelot ajka körül finom, átszellemült mosoly játszott, szinte el akart repülni az ajkáról, amint felelte:
- Hét esztendeje minden utam az ő szolgálatában áll. Bizonyára hallottál egy és más viselt dolgomról. Igaz, hogy az emberek szeretnek mindent felfújni. Most is éppen egy sárkány ellen vonulok, aki múltkor Szent Mihály éjszakáján berepült a királyné kincsesházába, és ellopta a felét annak a pár cipőnek, amit a királyné a férjétől, a dicső Arthus királytól kapott, amikor az visszajött írországi hadjáratából. Hallatlanul szemtelen némely sárkány. A királyné engem bízott meg mint leghívebb lovagját, hogy visszaszerezzem. Mégis, más kezében nem szívesen látná a cipőjét, hisz ez érthető, ugye?
A varázsló ábrándosan mondta:
- Hát ilyen nagy a szerelem… akkor te nagyon boldog lehetsz.
Lancelot felháborodott.
- Én boldog? Cipelem magammal a gyötrelmet, és néha lefekszem a földre, úgy üvöltök. Napjaim kétharmadát aktív boldogtalansággal töltöm, maradék harmadában pedig csodálkozom, hogy hogy is bírom elviselni.
- Hát… akkor azt kell gondolnom, ne haragudj, hogy a királyné nem szeret téged.
Lancelot felugrott, kardjára csapva.
- Hát mit gondolsz, vén gazember, kehesek atyamestere! Hogyan is szeretne engem Guinevere királyné, aki Arthus király felesége! Ő a legszentebb asszony azok közt, akik valaha rácáfoltak Éva anyánk természetére.
A varázsló bocsánatkérő szónoklatot akart kivágni, de kitört belőle a régóta visszafojtott köhögés. Szeme majd kiesett, és közel volt, hogy leforduljon a székről. Lancelot, megfeledkezve a sérelemről, segítségére sietett, püfölte a hátát és vigasztalta.
- Látod, látod - mondta -, nem elég, hogy addig rakoncátlankodtál a férfiasságod ékével, amíg el nem vették tőled: vigyázz, nehogy a nyelveddel addig rakoncátlankodj, amíg magad leharapod.
A varázsló nemsokára magához tért, bevezette Lancelot-t a hálótermébe, és nyugodalmas jó éjszakát kívánt. Lancelot felsóhajtott a "nyugodalmas" szóra, azután buzgó imában kérte a mennybélieket, hogy őrizzék meg Guinevere királynét, és lefeküdt.
Klingsort ez idő tájt krónikus álmatlanság gyötörte. Elővett egy könnyebb arab varázslókönyvet, hogy elűzze az éjszaka unalmát, de sehogy sem érdekelte, amit olvasott. Ha eszébe jutott Lancelot sorsa, a szeme megtelt könnyel, és végül is sírva fakadt. Az öreg varázsló alapjában véve igen jóindulatú ember volt, és Wolfram von Eschenbach éppúgy félreismerte, mint a középkoriak általában. Az Orilous menyasszonyát csak azért rabolta el, mert tudta, hogy Orilous goromba fráter, aki, ha különböző lovagi harcok után végül elnyeri a hölgy kezét, minden megmaradt harci kedvét az asszonyon fogja kitölteni, megveri napjában kétszer, reggeli és estebéd után, és egyszer még a csuklóját is kificamítja. Ami pedig a Meliacans-esetet illeti csak azért változtatta a lovagot teknősbékává, mert tudta, hogy ha az illető elmegy a Szentföldre, menyasszonya meg fogja csalni egy zsidó harisnyakereskedővel.
Lancelot-n nagyon megesett a szíve. Megfoghatatlan volt előtte, hogy valaki ennyire szenvedjen a szerelem miatt. Ifjúkorában ugyan ő maga is sokat nyájaskodott az asszonyokkal; de amióta egy zordon férj oly kegyetlen és ma már pirulás nélkül le sem írható módon állott bosszút rajta, már el is felejtette, hogy mi a szerelem, és határozottan jobban érezte magát nélküle.
Mégis sokáig habozott, segítsen-e Lancelot-n. Tudta, hogy a világ ezt a cselekedetét is félre fogja magyarázni, és esetleg maga Lancelot is kitépi a szakállát. De ez sem tudta visszatartani, a szánalom mindennél erősebb volt benne.
Kikereste műszerei közül a csodaharapófogót és a kék szemüveget, amellyel meg lehetett látni szellemi lényeket. Majd levette a cipőjét, és beosont Lancelot szobájába.
A szobában kis mécses égett. Klingsor a bűvös szemüveg segítségével átlátott a takarón, az ingen, a bőrön, bele Lancelot testébe, és figyelemmel kísérhette a kis életszellemek pajzán játékait, amint a vérerek labirintusain kergették egymást fel-alá. Sokáig tartott, amíg a szerelmet megtalálta közöttük. De végre rálelt: ott ült a szerelem lovagló helyzetben Lancelot hátgerincén, és egy kicsi tollseprűvel csiklandozta. Azután elunta ezt a játékot, ügyesen bebújt a tüdő lebernyegei közé, és összeszorította a lovag szívét. De ezt is régi tréfának találhatta, mert beült az aortába, és a vérfolyamon felszállíttatta magát az agyba. Itt egy ideig babrált a finom tekervények között, kivett mindenfélét a fiókokból, meg visszatette, azután belezavarodott a vonalkák rendszerébe, ásított egyet, és Lancelot száján át kiugrott az ágyra. Leült az ágy szélére lábát lóbálva, és kis tükörben nézegette magát, mert a Szerelem nagyon hiú. Pedig nem volt szép a Szerelem: sovány volt és sápadt, nyugtalan és idomtalan, és a sok erőlködéstől kidagadtak az erei. De ő nem látta, hogy milyen csúnya, mert köztudomású, hogy a Szerelem vak.
A Szerelem az ágy szélén ült - ez volt az alkalmas pillanat. Klingsor gyorsan fogta a harapófogót, és nyakon csípte vele a Szerelmet. A Szerelem sikított egyet, és elejtette a tükröt.
A hangra az éberen alvó Lancelot felébredt, egy pillanat alatt talpon volt, kezében vánkosa alá rejtett kardja, és rárohant Klingsorra. Mikor észrevette, hogy Klingsorral áll szemközt, zavartan és gyanakodva leengedte kardját.
- Te vagy az, Klingsor? - Nagyon restellte, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozta házigazdáját.
- Igen… erre jártam… gondoltam, megnézem, hogy alszol.
- De minek az a harapófogó a kezedben?
- Tudod, ha netalán valami féreg zavarná az álmodat, hogy megfoghassam.
- Ahhoz neked ekkora szerszám kell? Nekem egy darab papír is jó.
- Én nagyon undorodós természet vagyok.
- És fogtál legalább valamit?
- Igen… de egészen jelentéktelen.
És megmutatta a Szerelmet.
- Pfuj, de csúnya - mondta Lancelot, és kissé gyanakodva visszafeküdt.
Klingsor is visszatért szobájába. A Szerelmet begyömöszölte egy palackba, gondosan bekötötte pergamenpapírral és cukorspárgával, és a pergamenre rárajzolta Salamon király pecsétjét. Azután egy kis vignettát ragasztott az üvegre, ráírta: Amor, amoris, masc., és beállította a polcra, a többi, szellemet tartalmazó palack közé. A Szerelem úszkált körül a spirituszban, mint egy bánatos béka. Klingsor megelégedetten feküdt le.
- Vajha mindennap egy ilyen jó cselekedetet hajthatnék végre - sóhajtotta áhítatosan, és nemsokára el is aludt.
Lancelot másnap csodára ébredt: a nap már magasan állott az égen. Úgy megdöbbent, hogy sokáig mozdulatlanul feküdt az ágyában. Hét esztendő óta mindennap hajnalban ébredt, és rettenetes izgatottsággal ugrott ki mindig az ágyából. És ma szinte nem is volt kedve felkelni, nagy lassan öltözött, és fürtjeinek a rendbe hozására alig vetett gondot. Megborotválkozni pedig egyáltalán nem borotválkozott meg.
"A sárkánynak így is elég elegáns vagyok" - gondolta magában.
Azután lement reggelizni. Klingsor nagy örömmel fogadta.
- Hogy aludtál, mit álmodtál? - kérdezte.
- Mit is? Ja, igen, elvesztettem a sarkantyúmat egy sáros réten.
- Kár. Mert az első álom, amit idegen helyen álmodsz, be szokott teljesedni.
- Az baj lenne. Tudod, a mai búzaárak mellett a birtokaim sem hoznak úgy, mint azelőtt, és nem szeretem a fölösleges kiadásokat.
- Jobb lett volna, ha a szépséges királynéról álmodsz.
Lancelot elsápadt. Csakugyan! Hét esztendő óta minden éjjel Guinevere királynéról álmodott. És ma… reggeli imájába sem foglalta gyönyörű nevét, egyszerűen azért, mert imádkozni is elfelejtett. Már egy órája ébren van, és ha a varázsló nem szól, eszébe sem jut Guinevere királyné.
Szórakozottan búcsúzott el Klingsortól, és megindult a kanyargós, hegyi úton lefelé. Klingsor integetett utána.
- Még nem boldog - mondta szakállát simogatva. - Még nem tudatosodott benne az örömteljes változás. De idővel bizonyára áldani fogja öreg emlékezetemet.
És zokogott a meghatottságtól.
Lancelot hosszú ideig gondolataiba mélyedve kocogott az országúton. Az út egy kis bükkösbe kanyarodott be. Egy asszony jött vele szemben az úton, szamáron ült, előtte és mögötte sok szép kenyér volt a szamár hátán. Bizonyára pékné.
- Adjon Isten - köszöntötte illedelmesen Lancelot. Gáncs nélküli lovag lévén, elve volt, hogy mindig előre köszönt a nőknek, még a polgárasszonyoknak is. A pékné viszonozta a köszönést.
A pékné nem volt csúnya, sőt a maga polgári, vaskos módján oly jóízűnek látszott, mint a kenyerei.
- Ugyebár, Amalasunthának hívnak téged - mondta Lancelot -, boldogult nagyatyád püspöki ostyasütő volt, és múlt húsvétkor három gyertyát ajánlottál fel, hogy színről színre láthasd egyszer Gábor arkangyalt?
- Nem - felelte az asszony.
- Hát akkor egyszerűen Merethének hívnak, négy gyermeked közül kettő feketehimlőben halt meg, de a harmadik gyönyörű, és a boltotok felett a cégér kék sündisznót ábrázol, és szeretsz pisztrángot enni?
- Nem - felelte az asszony.
- Most már eleget nyájaskodtunk - mondta Lancelot. Leszállt a lóról, az asszony szamarát egy fához kötötte, és az asszonyt leemelte a szamárról. A kenyerek kétoldalt ottmaradtak.
Egy idő múlva visszatértek az országútra, Lancelot felemelte az asszonyt a szamarára, a kenyerek közé, eloldotta az állatot, és útnak indította. Egy ideig barátságosan integetett utánuk, azután felült a lovára, és ő is továbbment.
De alig ment ötszáz lépést, megrántotta lova száját, és állva maradtak, földbe cövekelve. Lancelot egy ékes kendővel törölgette homlokát, amelyről csorgott a hideg veríték.
Most eszmélt rá.
- Minden látszat arra vall - mondta halkan -, hogy más nőt is megkívánok, mint a mennyei Guinevere királynét. - Egy óra hosszat állt egyhelyben, elmélkedve, hogy mi lehet a magyarázata ennek. Közben borzalommal látta, hogy elméjében újra és nem éppen kellemetlen módon, megjelent a pékné, majd mások is, egy kapitány özvegye, két szüretelő lány, egy tisztátalan személy és Guinevere-nek három szobalánya. Csak a királyné nem jelent meg.
Súlyos mélabúban folytatta az útját napestig. Napszálltakor egy kedves kis városon lovagolt keresztül, ahol szép, magas tetős vendéglő állt, a Jeles Griffről elnevezve. Szívesen betért volna vacsorára, de akkor nem találta volna meg a sárkányt, aki a sötétség első óráiban szokott kijönni a barlangjából, hogy vizet igyék.
Majd zordon erdőbe ért, ahol a fák különös alakja, sötétzöld sziklák és ijesztő légbeli kiáltások mind a veszedelem közeledtére figyelmeztettek. Keze ügyébe igazította a lándzsáját, és ösztönében bízva lovagolt arra, amerre a zordonság növekedni látszott. Csak azon csodálkozott, hogy nem találkozik pásztorokkal és hegyi öregekkel, akik intik, hogy ne menjen tovább.
Az út meredek volt, és Lancelot-t az éhség gyötörte, egyre türelmetlenebb lett. Végre nagy halom embercsontra bukkant. A következő kanyarodónál elébe is tűnt a barlang. Formája a hozzáértők számára félreérthetetlenül elárulta, hogy sárkányok számára készült. Lancelot, kezében előrefeszített lándzsával, amelyről előzőleg gondosan leszedte a kis angol lobogót, óvatosan közeledett.
De ki írhatja le felháborodását, mikor a barlang száján egy nagy táblát pillantott meg, amely cifra barátgót betűkkel közölte, hogy a sárkány elköltözött, és ez idő szerint a Halott Hegységnek Farsangi Fánk nevű csúcsa alatti barlangban lakik.
Lancelot jól tudta, hogy a Halott Hegység ettől a helytől körülbelül húsz mérföldnyire fekszik északra, közben több igen meredek hegylánc van és három rendkívül rossz hírű hágó, ahol a rablók elevenen szokták megnyúzni az utasokat, úgyhogy az utazás, a kor közlekedési viszonyai mellett, egyáltalán nem volt kényelmesnek mondható.
Hümmögve visszafordította a lovát, és a Jeles Griffben szállt meg éjszakára. A vacsorát apróra vagdalt fehér csirkehússal kezdte, azután megevett egy nagy pontyot, majd pedig egy igen ízes, fűszeres borjúcombot, különböző helybeli tésztákat és egy kosár nagyon szép almát. A borral is meg volt elégedve. Legnagyobb megdöbbenésére egyáltalán nem érezte magát boldogtalannak.
A boldogtalanság másnap reggelre sem jött meg. A nap sütött, az ablak alatt kolompszóval kedves tehenek vonultak ki a rétre, megnyugtató trágyaszaggal töltve meg a szép világot, a reggeli ital (enyhe ürmös) és az utána következő nyúlpástétom is igen kellemesek voltak. Lancelot ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy egy tóban megfürödjék, és azután aludjék a fűben.
Akkor eszébe jutott a sárkány, a három hágó a rablókkal és a vitézi élet egész sötét kényelmetlensége. Néhány óra hosszat nehéz küzdelmet vívott magával.
Végre délfelé felhúzta a csizmáját, és így felszerelve nagyot dobbantott a lábával:
- Hát nem!
És megindult vissza Carreolba a királyné félpár cipője nélkül, és a sárkány vígan élt tovább barlangjában, a Farsangi Fánk nevű csúcs alatt.
"Végtére a sárkány is ember" - gondolta.
Agyát különös tompaság fogta el. Egy új világban élt, ahol minden kedves és barátságos volt, és éppen ez volt a félelmetes és érthetetlen. Ebben az új világban olyan reménytelen volt a tájékozódás, hogy inkább beszüntette a gondolkozást. Így érezte magát, mint aki nagyon sok sört ivott. Nem egészen ok nélkül, mert útközben minden fogadóban felhajtott egy korsó sört.
Így érkezett meg Carreolba, hol Arthus király abban az időben az udvarát tartotta. Megtisztálkodott az út porától, és a királyné magas színe elé akart járulni. De alighogy kilépett szállásáról, Gaveinbe ütközött, aki izgatottan közölte vele, hogy döntő fontosságú lovagi torna folyik Wales és Cornvall között, a félidő 2 : 2, és magával hurcolta Lancelot-t. A mérkőzés után bankett volt a győztesek tiszteletére: Lancelot éjfél utánig ottfelejtette magát, és így csak másnap délelőtt jutott eszébe, hogy jelentkezzék a királynénál.
Mire a palotába ért, a királyné hölgyeivel már kisétált a parkba. Szerencsére Lancelot jól ismerte a királyné sétájának útirányát, gyorsan a mögé a hársfa mögé sietett, ahonnan az évek során kifejlődött udvarias szokás szerint, mintegy véletlenül elő kellett bukkannia, mikor a királyné arra sétált.
Kissé későn érkezett, a királyné már jött a hársfasorban, úgyhogy elbújása a fa mögé, amit rögtön nyomon követett előbukkanása, szinte üres formaságnak látszott.
Letérdelt a királyné elé, és megcsókolta ruhája szegélyét. A királyné arcán bizonytalan mosoly játszott, és késlekedett azzal, amit ilyenkor mondani szokás: - Kelj fel, jó lovag! - Úgyhogy Lancelot elfáradt a térdeplésben, és valami ingerültség vett rajta erőt.
- Azt mondják, már tegnap a városban voltál - mondta Guinevere egyszerre.
- Valóban, úrnőm - felelte Lancelot elpirulva.
- Igen? Hát akkor kelj fel, jó lovag! - mondta a királyné, de olyan hanghordozással, hogy a konvencionális mondat gorombaságnak hatott. Lancelot zavarban volt. Főképp az zavarta, hogy a királyné haragját olyan távolról szemlélte, mintha nem is ellene irányulna.
- Asszonyom a távollétem alatt még szebb lett, mint azelőtt volt, amennyiben ez lehetséges - kockáztatta meg ügyetlenül és anélkül hogy a szíve a torkába szökött volt Guinevere megnövekedett szépsége láttán. Mert a királyné kétségkívül nagyon szép volt, de valami kis szörnyeteg a fák mögül azt súgta Lancelot fülébe: hát aztán!
- Ebből is látom, hogy sosem tetszettem neked - mondta Guinevere nem egészen logikusan. - Egyáltalán nem értem a viselkedésedet. De hagyjuk. Fő dolog, hogy elhoztad a cipőmet. Add ide!
- Igenis, asszonyom - dadogta Lancelot. - Illetve, azaz hogy a cipőt otthon felejtettem a szállásomon.
- Otthon felejtetted? - kérdezte Guinevere hihetetlen magasra emelve a szemöldökét.
- Tulajdonképpen precízebben nem is otthon, hanem...
- Hanem?
- Tudniillik útközben kiraboltak…
- Téged, a gáncs nélküli lovagot?
- Már úgy értem, kártyázás közben. Kénytelen voltam a cipőt zálogba adni egy izmaelitának.
- Hány feje volt a sárkánynak? - kérdezte hirtelen a királyné.
- Csak egy - mondta Lancelot bűntudatosan.
- És te azt se vágtad le! - kiáltotta a királyné.
- Nem. Ugyanis a dolog úgy volt, hogy…
De nem magyarázhatta meg. A királyné kimondhatatlan megvetéssel végigmérte, majd fejét hátravetve, gyors léptekkel eltávozott, maga után vonva udvarhölgyeit.
Lancelot ott állt behúzott nyakkal. Elvesztette a királyné kegyét! Várta a villámcsapást, várta, hogy megnyíljék lába alatt a föld. Várta, hogy lelke sisteregve és szikrázva kettészakadjon a leírhatatlan fájdalomtól. De a villám nem sújtott le, a föld és a lélek nem hasadt meg. Az új világban, ahol Lancelot most volt, úgy látszik, nem voltak villámok, csak kicsi mókusok a fákon és fecsegő patakok a fák alatt és belül a sörivók boldogsága. Rettenetes volt.
Este, az udvari vacsoránál a királyné tüntetően kimutatta Lancelot kegyvesztettségét, amennyiben Gaveint szólította fel, hogy nyújtsa át neki az őszibarackokat, és másnap már az egész város csak erről beszélt. Ha Lancelot belépett a palota valamelyik termébe, a lovagok kacagása elhallgatott, és az udvarhölgyek könnyes szemmel néztek rá.
Lancelot pedig sokat kockázott, állandóan nyert, vett magának három új lovat és egy elsőrangú kardot, és gondosan átnézte kasznárjának számadásait. Elővette azt a két könyvet, amit még kora ifjúkorában vásárolt, Cato Bölcs Mondásait és Abelard Péternek egy nagyon izgalmas és akkoriban sok port felvert munkáját a Szentháromságról. Elhatározta, hogy tökéletesíti magát a latin nyelvben. Az élet sokkal szélesebb volt, mint valaha, és Lancelot nagyon szenvedett. Kimondhatatlanul szenvedett azon, hogy mennyire nem szenved.
És eljött az óra, amikor már nem tagadhatta önmaga előtt, sőt hangosan ki is mondhatta:
- Nem szeretem Guinevere királynét.
Az egész csoda rút és értelmetlen volt. Természetes úton ilyesmi nem történik. Az ember elveszítheti a sarkantyúit, a felsőkabátját, volt már arra is eset, hogy a kardját, de nem veszíti el a Szerelmet! Hacsak nem varázslat útján. Ekkor eszébe jutott az éjszaka, amit Chatelmerveilben töltött.
Lancelot a tettek embere volt. Azonnal lóra ült, és Klingsor várába sietett.
Klingsor a toronyból meglátta a közeledőt, és elébe sietett.
- Hát eljött, hogy megköszönje jóságomat - suttogta, és könnyek úsztak a szemében.
De Lancelot leugrott paripájáról, és határozott mozdulattal megmarkolta a varázsló szakállát.
- Te gazember - kiáltotta. - Kutyák nagybátyja és nősténykutyák szeretője! De mit vesztegetem szavaimat! Azonnal add vissza a Szerelmet!
- Ó, ó, ó - zokogott Klingsor. - Hát nem vagy boldogabb azóta? Hát nem érzed, menynyivel szélesebb és sokfélébb az élet, ha az embert a szerelem nem köti gúzsba?
- Ne beszélj annyit, sündisznók és teknősbékák unokatestvére, ördög és pokol, milliom adta! - mondta energikusan Lancelot, csavarva egyet Klingsor szakállán. - Azonnal add vissza a szerelmet!
- Kérlek - mondta Klingsor, csalódottan sóhajtva.
Felvezette Lancelot-t a kastélyba. A palackok közül leemelte azt, amire rá volt írva: Amor, amoris, masc. Felvágta a cukorspárgát, és a harapófogóval kivette a Szerelmet. Gondosan becsavarta ostyába, és átnyújtotta Lancelot-nak, aki egy pohár víz segítségével lenyelte.
Néhány pillanat múlva Lancelot összerázkódott. Egész testét és lelkét hasító fájdalom járta át. A térde reszketett, a feje zúgott, az egész világ elsötétedett előtte.
- Elvesztettem a királyné kegyét! - hörögte. A torkához kapott, és búcsú nélkül elrohant.
A fájdalom annyira rázta, hogy alig tudott a lován ülve maradni. Csorogtak a könnyei, és leeresztette a sisaktaréját, hogy a szembejövők ne lássák szégyenét. De könnyei oly bőségesen hullottak, hogy kiszivárogtak a sisaktaréj alól, és végigfutottak a páncélján.
Boldog volt.



PublisherMagvető Kiadó
Source of the quotationSzerelem a palackban. Elbeszélések
Publication date

Антал Серб - ЛЮБОВЬ В БУТЫЛКЕ (Russian)

Ланцелот, рыцарь, которого совершенно не в чем упрекнуть, гостил в Чательмервейле, крепости волшебника Клингсора. Они уже успели поужинать, и Клингсор велел принести в честь вельможного гостя лучшие из своих вин. Пили они вдвоем, посреди несуразно громадной залы.
– Я это не из вежливости – произнес Ланцелот, – но, такого доброго вина не припомню прямо, когда и пивал в последний раз.
– Домашнее, – скромно ответил волшебник. Обидно, что у него так мало ценителей. Да, братец мой дорогой, ты даже вообразить себе не можешь, как я заброшен. Годами, бывает, ни души. Так вот и живу отшельником.
– Ничего удивительного, сколько раз я тебе говорил, брось ты эти чертовы ремесла. Не зря же честный человек к тебе и на порог ступить не смеет.
– А, какое там колдовство, ну о чем ты! Я давно уже покончил с этим докучливым занятием. Все что обо мне говорят – сплошное недоразумение. Поверь, то что я тогда выкрал невесту Орилоуса, так ведь это исключительно из самых добрых побуждений, и что Мелиаканоса в черепаху превратил, когда он на Святую землю собрался, да и остальное.
Ланцелот охотно верил. Чем дальше заполночь, тем оживленней и симпатичней становился волшебник; и куда только подевалось его усталое безразличие! Глубоко посаженные глаза источали блистательный ум, слова – стариковскую мудрость.
Хороший ты человек, брат Клингсор, я всегда это говорил, – изрек Ланцелот и обнял волшебника.
На радостях Клингсор распорядился принести еще лучшего вина, он никого еще не угощал им и, похоже было, и сам расчувствовался, покуда дрожащей рукой самолично наполнял кубки. Вино имело чудесный цвет. Ланцелот привстал; лицо его стало серьезным и прекрасным, когда он произнес следующие слова:
Самое время, – Клингсор… этот вот кубок – за мою высокую госпожу, за королеву Жиневру!
Выпил и уставился в пустоту впереди себя. Волшебнику был знаком этот взгляд. Он знал: настал миг, когда влюбленный рыцарь должен или залиться слезами, или излить душу, или вцепиться в бороду волшебника. И дабы упредить последнее, он из последних сил переборол душивший его сухой кашель и благоговейно спросил:
Ах, вот как, выходит несравненная королева Жиневра – дама твоего сердца? Ты, наверное, и сейчас с поручением от нее?…
Он прекрасно знал, что Жиневра – дама сердца Ланцелота. В то время еще не успели изобрести конфиденциальности, и с особо примечательными любовями бродячие музыканты кочевали из страны в страну. По правде говоря, ему было все равно, что Жиневра, что Вивиана, ибо его интерес к женскому полу иссяк.
Тонкая, одухотворенная улыбка играла на губах Ланцелота; казалось, она вот-вот вспорхнет с губ его, когда он ответил:
– Семь лет уже, как все пути мои – во служение ей. Должно быть, и до тебя дошли кое-какие слухи о моих проделках. Правда, люди вечно все раздувают. Сейчас я как раз иду на одного дракона, того самого, что в прошлый раз, в ночь на святого Михаила, залетел в сокровищницу королевы и стащил одну туфельку от той пары, что королева получила в подарок от супруга, славного короля Артуса, когда он воротился из ирландского похода. До чего обнаглели некоторые драконы! Королева поручила мне, самому верному своему рыцарю, добыть ее обратно. Что ни говори, а кому приятно видеть свою обувь в чужих руках, понятное дело, не правда ли? Волшебник мечтательно протянул: –
Ну, раз уж такая большая любовь… стало быть, ты очень счастлив.
Ланцелот вскипел. –
Я? Счастлив? – Да я повсюду волоку за собой свою муку, бывает, даже на землю кидаюсь от собственных воплей. Две трети дней своих я страдаю изо всех сил, а оставшуюся треть размышляю, откуда у меня только силы берутся, вытерпеть подобные страдания. –
Ну… прости, но в таком случае я вынужден предположить, что королева тебя не любит.
Ланцелот подскочил, с рукой на рукояти меча. –
А ты как думал, старый мошенник, пугало сиплое! Как же королева Жиневра, жена короля Артуса, может любить меня! Святейшая из жен, когда-либо опровергших натуру нашей праматери Евы!
Волшебник собрался было пуститься в искупительную речь, но тут давно уже сдерживаемый кашель, наконец, одолел его. У бедняги чуть глаза на лоб не выскочили, еще мгновенье, и он свалился бы со стула. Позабыв об обиде, Ланцелот ринулся на помощь; он лупил старика по спине и утешал его. –
Вот видишь, – приговаривал он, – мало тебе было? Ведь дозабавлялся уже с красою мужеского своего достоинства, пока не оттяпали: гляди, сам себе язык не откуси!
Чуть погодя волшебник пришел в себя, проводил Ланцелота в спальню и пожелал ему спокойной ночи. На слове «спокойной» Ланцелот вздохнул, затем в жаркой молитве призвал силы небесные беречь королеву Жиневру и прикорнул.
Клингсор в то время страдал хронической бессонницей. Он достал было одну из арабских колдовских книг, полегче, чтобы развеять ночную скуку, но чтение не возбудило в нем ни малейшего интереса. Стоило ему однако задуматься о судьбе Ланцелота, как на глаза его тут же наворачивались слезы, и кончилось все тем, что он разрыдался. Старый волшебник был, в сущности, добрым малым, и Вольфрам фон Эшенбах, по средневековому обыкновению, сильно заблуждался на его счет. Он ведь и невесту Орилоуса выкрал лишь потому, что знал, что Орилоус грубый мужлан, и стоит ему после всевозможных рыцарских турниров овладеть рукою дамы, как он тут же начнет вымещать на ней излишки своего боевого задора, бивать ее дважды на дню, после завтрака и после ужина, а в один прекрасный день даже вывихнет ей запястье. Что же до случая с Мелиаканосом, то он обратил рыцаря в черепаху исключительно потому что знал: отправься тот на Святую землю, и его невеста тут же пустится изменять ему с одним евреем, торговцем чулками.
Ему было страшно жаль Ланцелота. Он даже представить себе не мог, что из-за любви так страдают. Правда, в юности он и сам бывал склонен пускаться с дамами во всякие нежности, однако с тех пор, как один рассвирепевший муж обошелся с ним таким жестоким манером, который и описать-то теперь невозможно без краски стыда, он и думать позабыл, что такое любовь, и, определенно, чувствовал себя без нее куда лучше.
И все таки, прежде чем помочь Ланцелоту, он долго колебался. Он знал, что и этот его поступок мир истолкует превратно, а сам Ланцелот возможно даже выдернет ему бороду. Но и это не остановило его – жалость пересилила в нем всё прочее.
Он отыскал среди своих инструментов волшебные кусачки и синие очки для наблюдения за духами. После чего снял туфли и прокрался в комнату Ланцелота. В комнате горели две лампады. Глядя при помощи волшебных очков сквозь покрывало, рубаху и кожу прямо в тело Ланцелота, Клингсор внимательно следил за игривыми забавами крошечных духов жизни, покуда те гонялись друг за дружкой по лабиринтам кровеносных сосудов. Ему долго не удавалось отыскать среди них любовь. Наконец, он высмотрел и ее: оседлав позвоночник Ланцелота, она щекотала его малюсеньким веничком из перьев. Потом ей это наскучило и, ловко протиснувшись в щель между легкими, она принялась стискивать ему сердце. Но и это, видимо, показалось ей старой шуткой, потому что нырнув в аорту, она с потоком крови устремилась прямиком к мозгу. Там она слегка пошебуршила в тонюсеньких извилинах и пошла выкидывать из ящичков всякую всячину и совать ее обратно; запуталась в линиях, зевнула и выпрыгнула изо рта Ланцелота прямо на кровать. Присела на краю кровати и принялась разглядывать себя в зеркало, ведь Любовь страшно тщеславна. При этом Любовь вовсе не была красивой: бледная, худышка, непоседа бесформенная, со взбухшими от натуги жилками. Не замечая даже, какая она некрасивая: всем известно, что Любовь слепа.
Любовь сидела на краю кровати – момент был самый подходящий. Клингсор быстро схватил кусачки и поймал ее за шею. Любовь взвизгнула и выронила зеркало.
На звук спящий Ланцелот проснулся, мгновенно вскочил, и с мечом, выхваченным из-под подушки, налетел на Клингсора. Сообразив, что перед ним Клингсор, он смущенно и недоверчиво опустил меч.
– А, это ты, Клингсор? – Ему было ужасно совестно, что хозяин попал из-за него в такое щекотливое положение.
– Да, вот… Проходил мимо… дай, думаю, загляну, посмотрю, как ты тут спишь.
– А клещи-то зачем?
– Мало ли, вдруг какой-нибудь червь нарушит твой покой, и я б его… –
Эдаким инструментом? Мне и куска бумаги хватило бы. –
Я ужасно брезгливый по натуре. –
Ну и как, поймал что? –
Да так,… мелочь.
И показал Любовь.
Фу, какая пакость, – поморщился Ланцелот и недоверчиво улегся обратно. Клинсор тоже вернулся к себе. Он поспешно запихал любовь в бутылку, накрыл горлышко куском пергамента, тщательно обвязал его бечевкой, а на пергаменте изобразил Соломонову печать. Затем наклеил на бутылку небольшую виньетку, вывел на ней: „Amor, amoris, masc.” и поставил бутылку на полку, где уже стояли другие бутылки с духами. Любовь плавала в спирту печальной лягушкой. Довольный, Клингсор забрался в постель. –
Вот бы на каждый день эдакое доброе дело, – благоговейно вздохнул он и скоро уснул.
На следующий день Ланцелот проснулся и – о, чудо! – обнаружил, что солнце стоит уже высоко. От изумления он еще некоторое время продолжал недвижно лежать в постели. Вот уже семь лет подряд каждый божий день он просыпался на рассвете, всякий раз вскакивая в страшном волнении. Сегодня же ему, похоже, и вставать было неохота, и облачался он медленно, не слишком заботясь о приведении в порядок собственных локонов. А побриться и вовсе не побрился.
«Для дракона я и так чересчур элегантен», – подумал он про себя. После чего спустился к завтраку. Клингсор встретил его необычайно радостно. –
Как спалось, что снилось? – спросил он. –
Что?… Ах, да – будто я потерял шпору в грязи, на лугу. –
Жаль. Потому что первый сон на новом месте обычно сбывается. –
Обидно. Знаешь, при нынешних ценах на пшеницу, поместья уже не приносят таких барышей как прежде, не люблю я лишних расходов. –
Лучше б уж тебе приснилась прекрасная королева.
Ланцелот побледнел. И в самом деле! Вот уже семь лет подряд каждую ночь ему неизменно снилась королева Жиневра. А сегодня… он даже не помянул ее прекрасного имени в своей утренней молитве, попросту помолиться забыл.
Он рассеянно попрощался с Клингсором и пустился вниз по извилистой тропе. Клингсор махал ему вслед.
Сам еще не чувствует своего счастья, – бормотал волшебник, теребя бороду. – Не осознал еще радостной перемены. Но пройдет время, и он будет благословлять мою память.
И даже разрыдался от растроганности.
Долгое время Ланцелот, погруженный в собственные раздумья, трусил по дороге. Дорога свернула в небольшую буковую рощу. Навстречу ему приближалась женщина, верхом на осле, со связками роскошного вида хлебов спереди и позади себя. Не иначе, как жена пекаря.
Господь благослови! – вежливо приветствовал ее Ланцелот. Будучи рыцарем без страха и упрека, с женщинами он всегда здоровался первым, даже с мещанками.
Пекарша ответила на его приветствие. Пекарша не была дурна собою, более того, по-своему, по-мещаночьи, выглядела ничуть не менее аппетитно, чем ее хлеба. –
Правда ведь, тебя зовут Амалиасунтой, твой покойный дедушка пёк облатки для епископата, а на прошлую пасху ты поставила три свечки, чтобы хоть разок с глазу на глаз повидаться с архангелом Гавриилом? –
Нет, – отвечала женщина. –
В таком случае, ты просто Мерет, двое из четырех твоих детей умерло от черной оспы, зато третий просто прелесть, вывеска над вашей лавкой изображает синего ежа, и ты любишь жареную форель? –
Нет, – отвечала женщина.
Ну вот мы и налюбезничались, – заключил Ланцелот. Спешился, привязал осла женщины к ближайшему дереву и снял женщину с осла. Хлеба с обеих сторон остались на своих местах.
Спустя некоторое время они вышли на дорогу, Ланцелот водрузил женщину между хлебов, отвязал животное и дал ему легкого пинка. Еще некоторое время он дружелюбно помахивал им вслед, после чего вскочил в седло и тоже отправился дальше.
Но не проехав и пятисот шагов, он вдруг осадил коня за морду, да так, что оба замерли как вкопанные. Ланцелот отирал кружевным платком лоб, обливаясь холодным потом.
До него дошло.
– Все признаки свидетельствуют о том, – произнес он чуть слышно, – что я могу пожелать и другую женщину, а не одну лишь божественную королеву Жиневру. Целый час он простоял не сходя с места, в поисках объяснения случившемуся. При этом он с ужасом ловил себя на том, как мыслям его, причем отнюдь не неприятным для него образом, рисовалась пекарша, а вслед за нею и другие – вдова одного капитана, две девушки-жницы, некая нечистая особа и обе служанки Жиневры. Не являлась лишь сама королева.
До самого вечера он продолжал путь в тяжелейшей меланхолии. Садилось солнце, когда он проезжал милым маленьким городком, мимо уютной харчевни с высокой кровлей, названной в честь Славного Грифа. Он и рад был бы завернуть поужинать, но в таком случае ему не удалось бы застать дракона, который по вечерам имел обыкновение выходить из своей пещеры к водопою.
Позднее он въехал в мрачный лес, где причудливой формы деревья, темно-зеленые скалы и страшноватые восклицанья в воздухе дружно предупреждали его о том, что опасность близится.
Он поправил копье и, доверившись чутью, поскакал в направлении возрастающей мрачности. Настораживало, правда, что ему совсем не попадались старцы или горные пастухи, которые отговаривали бы его ехать дальше.
Дорога была крутой, Ланцелота извел голод, и он становился все нетерпеливей. Наконец, он наткнулся на внушительную кучу человечьих костей. И уже на следующем повороте возникла пещера. Понимающему глазу было сразу ясно, что она сооружена специально для драконов. Напряженно сжав в руке копье, с которого он предварительно успел аккуратно отцепить английский флаг, Ланцелот осторожно приближался к пещере.
Кто в силах описать негодование, охватившее его, когда у самого входа в нее он разглядел крупную таблицу, витиеватыми готическими буквами оповещавшую о том, что дракон съехал, и в настоящее время проживает в пещере горы Карнавальная Пышка, что в Гряде Мертвецов!
Ланцелот прекрасно знал, что Гряда Мертвецов лежит примерно в двадцати милях к северу отсюда, причем путь к ней пролегает через несколько довольно крутых горных цепей и три перевала с необычайно дурной славой: тамошние разбойники имели обыкновение сдирать с путников кожу живьем, так что путешествие, да еще с учетом тогдашних условий передвижения, обещало быть не из приятных.
Хмыкнув, он развернул коня и заночевал у Славного Грифа. Ужин он начал мелко крошеной белой цыплятиной, затем съел крупного карпа, за коим последовали пряная телячья нога, довольно приятная на вкус, разного рода местное печенье и корзина отменных яблок. Вином он тоже остался доволен. И к величайшему удивлению, отнюдь не ощущал себя несчастным.
Тоска не появилась и к утру. Солнце светило, мимо окна под звяканье колокольчиков брели в сторону луга славные коровы, наполняя прекрасный мир умиротворяющим запахом навоза; на редкость приятны были и утренний напиток (легкий настой полыни), и последовавший за ним кроличий паштет. Ланцелот ощутил неодолимое желание искупаться в озере и вздремнуть на траве.
Тут он вспомнил про дракона, про три перевала, про разбойников и всю удручающую неустроенность жизни витязя. Несколько часов он провел в тяжкой борьбе с самим собой.
К полудню он, наконец, натянул сапоги, и, оснащенный таким образом, топнул:
– Нет уж!
И отправился обратно в Карреол, без королевской туфельки, а дракон продолжал себе жить припеваючи под горой Карнавальная Пышка. –
«В конце концов, дракон тоже человек», – размышлял он.
Им овладела какая-то чудная одурь. Он пребывал в новом мире, где всё было милым и дружелюбным, но это-то и было страшно и непонятно. Сориентироваться в этом новом мире было делом столь безнадежным, что он попросту прекратил думать. Он чувствовал себя так, будто перепил пива. И не то чтобы уж вовсе без основания, потому что в каждом постоялом дворе на всем протяжении пути опрокидывал по кружке.
Так он и прибыл в Карреол, где в то время размещался двор короля Артуса. Смыл дорожную пыль и собрался было предстать пред светлые очи королевы. Но уже в воротах постоялого двора столкнулся с Гавейном, который взволнованно известил его о проходящем как раз рыцарском турнире между Уэллсом и Корнуоллом; счет после первого тура был 2:2; Гавейн поволок Ланцелота за собой. После турнира был банкет в честь победителей. Ланцелот засиделся там заполночь и только к полудню следующего дня спохватился, что собирался к королеве. Когда он добрался до дворца, королева со своими дамами уже прогуливалась по парку. К счастью, Ланцелот назубок знал все излюбленные дорожки королевы; он поспешил спрятаться за липу, из-за которой, согласно сложившемуся за эти годы вежливому ритуалу, ему, как бы случайно, надлежало появиться как раз, когда королева будет проходить мимо.
Он слегка опоздал, и королева уже двигалась навстречу ему по липовой аллее, так что прятки за деревом с немедленным появлением выглядели едва ли не пустой формальностью.
Он опустился перед королевой на колени и поцеловал край ее платья. На лице королевы играла неопределенная улыбка, она всё медлила произнести принятое в таких случаях: –
Встань, добрый рыцарь! – так что Ланцелот утомился от коленопреклонной позы, и им овладело какое-то раздражение. –
Говорят, ты уже вчера был в городе, – неожиданно сказала королева. –
В самом деле, моя госпожа, – отвечал Ланцелот, багровея. –
Вот как? Ну тогда встань, добрый рыцарь! – произнесла королева, но таким тоном, что условность прозвучала издевкой. Ланцелот пребывал в смущении. Особенно смущало его то, что он наблюдал гнев королевы из такого далёка, как будто сам не имел к нему никакого отношения. –
В мое отсутствие госпожа моя стала еще краше, чем прежде, если это возможно – рискнул он неуклюже и без того, чтобы сердце подпрыгнуло ему в горло при виде возросшей красоты Жиневры. Потому что королева, и впрямь, была очень хороша, но какой-то уродец нашептывал из-за деревьев прямо в ухо Ланцелоту: «Подумаешь!» –
Сразу видно, что я никогда тебе не нравилась, – несколько нелогично заключила королева. Вообще, не пойму твоего поведения. Ну да ладно, оставим. Главное, что ты привез мою туфлю. Дай-ка ее сюда! –
Как прикажешь, моя госпожа – заикаясь, отвечал Ланцелот. – То есть, я забыл ее… на постоялом дворе. –
Дома забыл? – переспросила королева, невероятно высоко вскинув брови. –
По правде говоря, даже не то чтобы дома, а… –
А? –
Дело в том, что в дороге меня ограбили … –
Тебя? Рыцаря без страха и упрека? –
То есть, я имел ввиду за картами. Пришлось заложить туфлю у одного измаильтянина. –
А голов-то у дракона сколько было? – ни с того ни с сего спросила королева. –
Всего одна, – потерянно отвечал Ланцелот. –
Но ты и ее не отрубил! – воскликнула королева. –
Нет. Дело в том, что…
Но объясниться ему не удалось. Королева окатила его невыразимо презрительным взглядом и, увлекая за собою дам, стремительно удалилась.
Ланцелот стоял, втянув голову в плечи. Благосклонность королевы утрачена им! Он ждал, что вот-вот ударит молния и земля разверзнется под его ногами. Он ждал, что вот-вот душа его с шипением и искрами треснет пополам от неописуемой боли. Но молния не ударила, и ни земля, ни душа пополам не треснули. Очевидно, в новом мире, где сейчас пребывал Ланцелот, молний не бывает, одни лишь мелкие белки на деревьях да болтливые ручьи под деревьями, а посередине – блаженство любителей пива. Это было ужасно.
Вечером, во время ужина при дворе, королева выказала Ланцелоту лишение своей милости, демонстративно обратившись к Гавейну с просьбой подать ей персиков, и на другой день в городе только и разговоров было, что об этом событии. Стоило Ланцелоту появиться в какой-либо из дворцовых зал, как смех рыцарей обрывался, а придворные дамы взирали на него глазами, полными слез.
Между тем Ланцелот много играл в кости, неизменно выигрывал, приобрел трех новых лошадей и первоклассный меч и тщательно проверил отчеты управляющего поместьем.
Откопал он и те две книги, что приобрел еще в ранней юности: Мудрые Речения Катона и нашумевший в свое время труд Пьера Абеляра о Святой Троице. Решил усовершенствовать свою латынь. Жизнь раздалась вширь, и Ланцелот очень страдал. Даже передать невозможно, до чего он исстрадался из-за того, того, что ничуть не страдает.
Настал час, когда не в силах более скрывать от самого себя, он произнес, и притом вслух: –
Я не люблю королеву Жиневру.
Чудо было жестоким и бессмысленным, как есть. Естественным путем такого произойти не могло. Можно потерять шпору, плащ и даже меч, чего не бывает, но нельзя же потерять Любовь! Если только не по причине колдовства. И тут он вспомнил о ночи, проведенной в Чательмервейле.
Ланцелот был человеком действия. Он немедленно вскочил на коня и поскакал к Клингсору.
Клингсор заметил из башни приближавшегося всадника и засеменил ему навстречу. –
Ну вот, явился, чтобы поблагодарить меня за мою доброту, – шептал он и слезы застилали ему глаза.
Но Ланцелот спрыгнул со своего мерина и решительным движением вцепился в волшебникову бороду.
– Ах ты негодяй! – загромыхал он. – Кобелиный дядька, сучий полюбовник! Стану я еще на тебя слова тратить! Отдавай обратно Любовь!
– О, о, о! – рыдал Клингсор. – Неужели ты не стал с тех пор счастливей? Неужели ты не почувствовал, как широка и многообразна жизнь, когда любовь не скручивает тебя по рукам и ногам?
– Довольно болтовни, троюродный дед лягушек и ежей, чертов выкормыш, адова тыща! – отрубил Ланцелот, крутанув Клингсорову бороду. – Отдавай обратно Любовь!
– Как знаешь, – разочарованно вздохнул Клингсор.
И повел Ланцелота в замок. Снял бутылку, на которой было написано: „Amor, amoris, masc.”, разрезал бечевку, вытащил кусачками Любовь, завернул в облатку и протянул Ланцелоту; тот проглотил ее, запив стаканом воды.
Прошло несколько мгновений, и Ланцелот вздрогнул. Режущая боль пронзила ему тело и душу. У него дрожали колени, гудела голова и мир потемнел перед глазами.
– Я потерял милость королевы! – прохрипел он, схватился за горло и умчался, не прощаясь. Его так трясло от боли, что он едва держался в седле. Слезы текли у него по щекам и пришлось опустить забрало шлема, чтобы встречные не заметили его позора. Напрасно – обильный поток слез уже струился по панцирю. Он был счастлив.



PublisherВодолей Publishers, Москва
Source of the quotationЛюбовь в бутылке. Стихи, переводы с венгерского
Publication date

minimap