Szerb Antal: Reise im Mondlicht (Utas és holdvilág 1. in German)

Portre of Szerb Antal

Utas és holdvilág 1. (Hungarian)

Erzsi már eddig is nyugtalanul feszengett a helyén, mert emberismerete segítségével Szepetneki János arcáról és kezéről már rég leolvasta, hogy olyan ember, aki időnként el szokott lopni egy aranyórát, és idegesen magához szorította retiküljét, amelyben a passzuszok és utazócsekkek voltak. Nagyon meglepte, és rosszulesett neki, hogy az egyébként oly tapintatos Mihály szóvá tette ezt az óraügyet, de ezt a csendet, ami most beállt, nem lehetett elviselni, ezt a csendet, amikor az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy ellopta az aranyóráját, azután hallgatnak. Felkelt, és azt mondta
– Visszamegyek a szállodába. Az uraknak olyan megbeszélnivalóik vannak…
Mihály nagyon ingerülten nézett rá.
– Csak maradj itt. Most már a feleségem vagy, most már terád is tartozik minden. – És azzal Szepetneki Jánoshoz fordult, és rákiáltott:
– Hát akkor miért nem adtál nekem kezet Londonban?
– Nagyon jól tudod, miért. Ha nem tudnád, nem lennél most ilyen dühös. De tudod, hogy igazam volt.
– Beszélj értelmesen.
– Éppúgy értesz hozzá, nem megérteni az embert, mint ahogy értettél hozzá, nem találni meg azokat, akik eltűntek előled, és akiket nem is kerestél. Ezért haragudtam rád.
Mihály egy ideig hallgatott.
– Hát ha találkozni akartál velem… hiszen Londonban találkoztunk.
– Igen, de véletlenül. Az nem számít. Különben is nagyon jól tudod, hogy nem rólam van szó.
– Ha másról van szó… azokat hiába is kerestem volna.
– Azért nem is kerested, ugye? Pedig talán csak a kezedet kellett volna kinyújtani. De most még egy sanszod van. Ide hallgass. Te, azt hiszem, megtaláltam Ervint.
Mihály arca azonnal megváltozott. A harag és a megdöbbenés az örvendező kíváncsiságnak adott helyet.
– Ne beszélj ! Hol van?
– Pontosan még nem tudom, de Olaszországban van, Umbria vagy Toszkána egyik kolostorában. Rómában láttam, egy körmenetben ment sok szerzetessel. Nem mehettem oda, nem zavarhattam meg a szertartást. De volt ott egy ismerős pap, akitől megtudtam, hogy ezek a szerzetesek egy umbriai vagy toszkánai rendházból valók. Ezt akartam neked mondani. Ha most itt vagy Olaszországban, segíthetnél nekem keresni.
– Igen. Köszönöm. De nem tudom, hogy fogok-e segíteni. Nem is tudom, hogyan kellene. Meg aztán most nászúton vagyok, nem járhatom végig Umbria és Toszkána összes kolostorát. És nem is tudom, van-e Ervinnek kedve velem találkozni. Ha látni akarna engem, rég értesíthetett volna a hollétéről. És most menj el, Szepetneki János. Remélem, hogy néhány évig megint nem látlak.
– Megyek is. A feleséged nagyon ellenszenves nő.
– Nem kérdeztem a véleményedet.
Szepetneki János felült a biciklijére.
– Fizesd ki a limonádémat – kiáltotta vissza, és eltűnt a közben beállott sötétségben.
A házaspár ott maradt, és sokáig hallgatott. Erzsi bosszankodott, és egyúttal komikusnak is találta a helyzetet. Osztálytársak, ha találkoznak… Úgy látszik, Mihályt ezek a diákkori dolgok egészen mélyen érintik. Meg kellene egyszer kérdezni, ki volt ez az Ervin és ez a Tamás… bár olyan ellenszenvesek. Erzsi általában nem szerette a fiatalokat és a félig készeket.
De tulajdonképpen egészen más bosszantotta. Természetesen az bosszantotta, hogy Szepetneki Jánosnak annyira nem tetszett. Nem mintha a legkisebb mértékben is fontos volna, hogy mit gondol róla egy ilyen… egy ilyen kétes egzisztencia. De mégis, nincsen végzetesebb dolog a világon egy nő számára, mint a férj barátainak a véleménye. A férfiak hihetetlenül befolyásolhatók, ha nőkről van szó. Igaz, hogy ez a Szepetneki Mihálynak nem barátja. Vagyis hogy nem barátja a szónak konvencionális értelmében, de úgy látszik, mégis valami nagyon erős kapcsolat van közöttük. És különben is, a legocsmányabb férfi is befolyásolni tudja a másik férfit ilyen dolgokban.
– Az ördög vigye, miért nem tetszettem neki? Alapjában véve Erzsi ehhez igazán nem volt hozzászokva. Gazdag, csinos, jól öltözött, mutatós nő volt, a férfiak vonzónak vagy legalábbis rokonszenvesnek találták. Tudta, Mihály ragaszkodásában is nagyon nagy szerepet játszik az, hogy Erzsiről minden férfi elismerőleg beszélt. Sokszor már arra is gyanakodott, hogy Mihály nem is a saját szemével nézi őt, hanem a többiek szemével. Mintha azt mondaná magában: mennyire szeretném ezt az Erzsit, ha én is olyan volnék, mint más ember. És most jön ez a strici, és neki nem tetszik. Nem állhatta meg, hogy ne tegye szóvá.
– Mondd kérlek, miért nem tetszettem barátodnak, a zsebtolvajnak?
Mihály elmosolyodott.
– Ugyan kérlek. Nem te nem tetszettél neki. Az nem tetszett neki, hogy a feleségem vagy.
– Miért ?
– Mert azt gondolja, hogy temiattad árulást követtem el az ifjúságommal szemben, a közös ifjúságunkkal szemben. Hogy elfeledkeztem azokról, akik… És hogy más kapcsolatokra építettem fel az életem. Pedig hát… És most még azt is mondod majd nyilván, hogy szép kis barátaim vannak. Erre azt felelhetném, hogy Szepetneki nem barátom, ami persze csak kibúvás volna a kérdés alól. De… hogy is mondjam… ilyen emberek is vannak… Az óralopás gyerekes előgyakorlat volt. Szepetneki azóta virágzó szélhámos lett, volt már nagyon sok pénze is, és akkor erőszakos módon rám tukmált különböző összegeket, amiket nem tudtam visszaadni neki, mert nem tudtam, hol csavarog, és ült már börtönben is, és írt már nekem Bajáról, hogy küldjek neki öt pengőt. És időnként felbukkan, és mindig valami nagyon kellemetlen dolgot tud mondani. De mondom, vannak ilyen emberek is. Ha nem tudnád, most legalább láttad. Mondd, kérlek, lehetne itt valahol egy üveg bort kapni, amit otthon a szobánkban megihatnánk? Már unom ezt a közéletet, amit itt véghezviszünk, a piazzán.
– Kaphatsz a szállodánkban, hisz az vendéglő is.
– És nem lesz abból botrány, hogy a szobánkban isszuk meg? Szabad azt?
– Mihály, a sírba viszel azzal, hogy ennyire félsz a pincérektől és szállodásoktól.
– Már megmagyaráztam. Mondtam, hogy ők a legfelnőttebb emberek a világon, és hogy külföldön különösen nem akarok valami szabálytalan dolgot csinálni.
– Jó. De minek megint innod?
– Okvetlenül kell valamit innom. Mert el akarom neked mondani, hogy ki volt és hogyan halt meg Ulpius Tamás.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest

Reise im Mondlicht (German)

Erzsi war schon bis dahin unruhig auf ihrem Platz herumgerutscht, denn mit Hilfe ihrer Menschenkenntnis hatte sie János Szepetnekis Gesicht und Händen längst angesehen, daß er jemand war, der von Zeit zu Zeit eine goldene Uhr stahl, und sie preßte nervös ihre Handtasche mit den Pässen und den Reiseschecks an sich. Schon darüber, daß der sonst so taktvolle Mihály die Uhrengeschichte erwähnt hatte, war sie ziemlich verstimmt, aber die Stille, die jetzt eintrat, war erst recht unerträglich. Unbehaglicher geht's kaum mehr: Einer sagt dem anderen, er habe ihm die Uhr gestohlen, und dann Schweigen...Sie stand auf und sagte:
»Ich gehe ins Hotel zurück. Die Herren haben ja gewisse Dinge zu besprechen...«
Mihály schaute sie äußerst gereizt an.
»Bleib du nur da. Jetzt bist du meine Frau, jetzt betrifft dich das alles auch.« Und er wandte sich an Szepetneki und schrie ihn an:
»Warum hast du mir dann in London die Hand nicht gegeben?«
»Du weißt schon, warum. Wenn du es nicht wüßtest, wärst du jetzt nicht so wütend. Aber du weißt, daß ich recht hatte.«
»Drück dich verständlich aus.«
»Du verstehst es genauso, einen nicht zu verstehen, wie du es verstanden hast, die nicht zu finden, die verschwunden sind und die du nicht einmal gesucht hast. Deshalb hatte ich eine Stinkwut auf dich.«
Mihály schwieg eine Weile.
»Aber wenn du mich treffen wolltest, bitte, in London haben wir uns getroffen.«
»Ja, aber zufällig. Das zählt nicht. Übrigens weißt du ganz genau, daß es nicht um mich ging.«
»Wenn es um jemand anders ging...den hätte ich umsonst gesucht.«
»Deshalb hast du's gar nicht erst versucht, was? Obwohl du vielleicht bloß die Hand auszustrecken brauchtest. Aber du hast noch eine Chance. Hör zu. Ich glaube, ich habe Ervin gefunden.«
Mihálys Miene veränderte sich schlagartig. Zorn und Verblüffung wichen einer freudigen Neugier.
»Wirklich? Wo ist er?«
»Genau weiß ich es noch nicht, aber er ist in Italien, in einem Kloster in Umbrien oder in der Toskana. Ich habe ihn in Rom gesehen, in einer Prozession, zwischen vielen Mönchen. Ich konnte nicht zu ihm hin, ich durfte ja nicht stören. Aber da war ein Priester, den ich kenne, und der hat gesagt, das seien Mönche aus einem Kloster in Umbrien oder in der Toskana. Das wollte ich dir sagen. Wenn du schon hier bist, könntest du mir suchen helfen.«
»Ja. Danke. Aber ich weiß nicht, ob ich dir helfen werde. Ich wüßte auch nicht, wie. Und dann bin ich auf der Hochzeitsreise, ich kann nicht sämtliche Klöster Umbriens und der Toskana abklappern. Und ich weiß auch nicht, ob Ervin Lust hat, mich zu treffen. Wenn er mich sehen wollte, hätte er mir schon längst schreiben können, wo er lebt. Und jetzt geh weg, János Szepetneki. Ich hoffe, daß du dich wieder ein paar Jahre lang nicht blicken läßt.«
»Ich geh ja schon. Deine Frau ist eine höchst unsympathische Person.«
»Ich habe dich nicht um deine Meinung gebeten.«
János Szepetneki saß auf sein Motorrad auf.
»Bezahl meine Limonade«, rief er und verschwand in der Nacht.
Das Ehepaar blieb zurück und schwieg lange. Erzsi ärgerte sich, fand die Situation aber auch komisch. Wenn sich Klassenkameraden treffen...Offenbar wurde Mihäly von diesen Angelegenheiten aus der Schulzeit tief berührt. Man müßte ihn einmal fragen, wer diese Jugendfreunde waren...obwohl das Ganze überhaupt nicht verlockend klang. Mit Jungen und Halbfertigen konnte Erzsi nicht viel anfangen.
Aber eigentlich ärgerte sie sich über etwas ganz anderes. Nämlich und natürlich darüber, daß sie János Szepetneki so gar nicht gefallen hatte. Nicht, daß es irgendeine Rolle spielte, was so ein...so eine dubiose Existenz von ihr dachte. Aber trotzdem, für eine Frau gibt es auf der Welt nichts Fataleres als die Meinung der Freunde ihres Mannes. Die Männer sind ungeheuer beeinflußbar, wenn es um Frauen geht. Gut, dieser Szepetneki war nicht Mihálys Freund. Jedenfalls kein Freund im konventionellen Sinn des Wortes, aber offenbar war da doch eine starke Bindung. Und überhaupt, in diesen Dingen konnte auch der gräßlichste Typ einen anderen Mann beeinflussen.
Verdammt nochmal, was an mir hat ihm nicht gefallen?
Daran war Erzsi wirklich nicht gewöhnt. Sie war eine reiche, hübsche, gutgekleidete Frau, und die Männer fanden sie attraktiv oder zumindest sympathisch. Daß alle Männer anerkennend von ihr sprachen, spielte eine große Rolle in Mihálys Beziehung zu ihr, das wußte sie. Manchmal dachte sie sogar, Mihály sehe sie gar nicht mit seinen eigenen Augen, sondern mit den Augen der anderen. Als ob er zu sich selbst sagte: Wie sehr würde ich diese Erzsi lieben, wenn ich so wäre wie die anderen Männer. Und jetzt kam so ein Strizzi daher, und dem gefiel sie nicht. Sie konnte nicht anders, sie mußte es erwähnen.
»Sag mir bitte, warum ich deinem Freund, dem Taschendieb, nicht gefallen habe.«
Mihály lächelte.
»Ach komm. Nicht du hast ihm nicht gefallen. Es hat ihm nicht gefallen, daß du meine Frau bist.«
»Warum?«
»Weil er denkt, ich hätte um deinetwillen meine Jugend, unsere gemeinsame Jugend, verraten. Ich hätte die vergessen, die... Ich hätte jetzt mein Leben auf andere Beziehungen aufgebaut. Obwohl...Wahrscheinlich wirst du jetzt sagen, ich hätte schöne Freunde. Darauf könnte ich antworten, daß Szepetneki nicht mein Freund ist, aber das wäre natürlich nur eine Ausflucht. Doch, wie soll ich sagen, es gibt auch solche Menschen...Der Uhrendiebstahl war nur eine kindliche Vorübung. Szepetneki ist seither ein erfolgreicher Hochstapler geworden, er hatte auch schon sehr viel Geld, und er hat mir verschiedene Summen aufgedrängt, die ich ihm nicht zurückzahlen konnte, weil ich nicht wußte, wo er sich herumtrieb. Er war auch schon im Gefängnis, und aus Baja hat er mir einmal geschrieben, ich solle ihm fünf Pengö schicken. Von Zeit zu Zeit kreuzt er auf und sagt jedesmal unangenehme Dinge. Aber wie gesagt, es gibt auch solche Menschen. Falls du das nicht wüßtest, hast du jetzt einen gesehen. Sag mal, ließe sich nicht eine Flasche Wein bekommen, die wir im Zimmer trinken könnten? Mir ist das öffentliche Leben, das wir hier auf der Piazza führen, schon verleidet.«
»Das kannst du auch im Hotel bekommen, da ist ja ein Restaurant.«
»Und es gibt dann keinen Skandal, wenn wir die Flasche ins Zimmer mitnehmen? Darf man das?«
»Mihály, mit deiner Angst vor Kellnern und Hoteliers bringst du mich noch ins Grab.«
»Ich habe dir das doch schon erklärt. Ich habe gesagt, daß sie die erwachsensten Menschen der Welt sind und daß ich besonders im Ausland nichts Regelwidriges tun will.«
»Na schön. Aber wieso mußt du schon wieder trinken?«
»Ich muß unbedingt etwas trinken. Weil ich dir erzählen will, wer Tamás Ulpius war und wie er gestorben ist.«



Source of the quotationDeutscher Taschenbuch Verlag.2003.p. 16-19

minimap