Szilágyi Domokos: Senka smrti 4. (Halál árnyéka 4. in Serbian)

Portre of Szilágyi Domokos

Halál árnyéka 4. (Hungarian)

Az öregek

Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen -
haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek -
csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg -
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila -
csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira - -



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Senka smrti 4. (Serbian)

Starci

Besni zraci sunca padaju na klonule, izbledele vlasi kose,
iz njihova bedra isčezao život, u srcima zakržljale iskre,
pored sklapanih tračnica stoje kao da su uzeti,
morni su udarati ili da budu udareni, milost moliti ili umreti,
oči im lomljivo gnezdo prave na prelomljenoj krošnji zraka,
njihove ruke vazduh pokazuju, i vazduh je patnja,
kao na obalu bačenoj ribi koja svojim naopakim životom zjapi
na nezainteresirano nebo što već ne njoj sjaji;
stoje, stranim pogledom gledaju vrevu kao da su
uzeti; njihove noge na stenama omamljeno dremaju,
iskrivljene su cipele i duše su iskrivljene,
prašnjave su, nespretne, u njima pustoš se krije –
samrtnom agonijom kao u zemlju zakopan razum;
tek stoje, zemlju gledaju, više nisu hrabri niti su uplašeni –
tek stoje pored tračnica, ukočeno, kao da su uzeti,
kao laste kad su u svom letu u podmukloj mreži uhvaćeni;
tako cunjaju na slepim tračnima ostarele, iznemogle lokomotive,
tako džonjaju u ispražnenim gradovima besposlene ulice,
tako drežde prilikom bombardovanja počupana stabla
tako čeka zaslepljen ranjenik kad mu je krvlju prekrivena glava,
tako sedi u skloništu žena čiji muž na frontu poginuo,
tako sedi oko u orbiti kad ga san danima nije posetio,
zvezda ako ju sjaj napušta; nebo ako mu se plavet razbio;
Zemlja ako su vedri meridijani u omču za vešanje opleteni,
Sunce kad mirni skupovi planeta u roj bombardera pretvoreni –
grana kad u jesen bez poljubaca lišće nemo osipa
i mre zeleno i umire već crveno, žuto, lila –
samo stoje, gledaju belutke dolme koji ne daju mira - -



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

Related videos


minimap