Szilágyi Domokos: Tél

Kitalálta a halált,
széppé tette, hogy ne lássam,
s hogy ne sírjak, könnyeimet
gyönggyé fagyasztotta.

A fák büszkén viselik
angóra lombjaikat,
szelíd-karmú cinkelábak
alatt jég-xilofon csetten. –

Csontja ezüst jégből,
bőre tejút-hideg gyolcsból
(szagtalan-szigorú-szép liliom):

jön, jön a hópihe-szirmú,
szememet lefogja.
Megjöttél, kicsike? De meg ám.

Izmislila je smrt,
da nju ne vidim u lepotu pretvorila,
i da ne plačem moje suze
u bisere ledila.
 
Drveća oholo nose
svoje angorske krošnje,
pod nogama senica pitomih kandži
prasak ledenog ksilofona se čuje. –
 
Kosti su joj od srebrnog leda,
koža od platna hladnog mlečnog puta
(lep ljiljan strog bezmirisan):
 
laticama snežnih pahuljica dolazi, dolazi,
prekriva mi oči.
Jesi li stigala, malecka? I te kako.