Szilágyi György: What are you? (Hanyas vagy? in English)

Portre of Szilágyi György

Hanyas vagy? (Hungarian)

Hanyas vagy? ’28-as?
Mi félszavakból megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
Emlékszel?
Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban.
És első világháborús dalokat énekeltek a fülünkbe?
Anyánk vasalt vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel.
Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg…
Estére indul az ezred…
Ágyúcsőre tábortűz világít…
Dalol a nyomor! – mondta nagypapa, aztán ő is rázendített:
Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még
hozzátok, valaha, valaha, vagy soha!
Emlékszel, mit kiabált a nagypapa álmában?
„Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!”
Meg azt, hogy: „geveeeehr aus!”
Nagymama meg mindig azt énekelte:
Megállj, megállj, te kutya Szerbia!
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: kis antant, azt mondom: nagy antant!
Azt mondod: srapnell, azt mondom: maschingewehr!
Nekünk a béke tizennyolcadik esztendejében folyton az elvesztett háborúról meséltek!
Mi nyolcéves korunkban már kívülről fújtuk a tábornokok nevét! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
Különösen ezt a Hötzendorfi Konrádot kedveltük. Jól lehetett ropogtatni: Hötz-en-dorfi Kon-rád!
Aztán megtanultuk a csataterek nevét: Ravaruszka, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy'sl, Gorlice!
Nagyon tanulékony gyerekek voltunk. Minden érdekelt bennünket.
Milyen pipája van a bácsinak?
Fric Watson, fiacskám!
Milyen pisztolya van a bácsinak?
Smith Wasson, fiacskám!
Fric Watson, Smith Wasson! Mi félszavakból megértjük egymást.
Emlékszel, nagymama mindig a császárt emlegette!
Ferenc Jóska alatt más világ volt, jobb világ volt!
És Károly királyt, Zitát, meg azt a zabálnivaló kis trónörököst, az aranyfürtű Ottót, aki loknikban hordta a haját!
A kis Ottó, Ottóka. Mennyit húzták a fülünkbe!
Meg is tanultuk a nevét.
Könnyen tanultunk, hiszen csak nyolcévesek voltunk.
Emlékszel, nagypapa mindig a forradalmat emlegette.
De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki!
A kommünről mindenki hallgatott.
Kun Béla nevét nem merték kiejteni előttünk.
Vilmos császárét igen, Szamuelyét soha!
A magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha!
A nemnemsoháról igen, a mindenamiénkről soha!
Komédiáztak előttünk, öregem, komédiáztak!
„Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
mert minden-minden csak komédia…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem!
Hallgatni arany!
Ebben az országban mindenki félt.
Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől.
Minket is félelemre neveltek.
Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.
Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.
Jártál leventére? Én is.
Jobbra át, balra át, hátra arc! Díszlépés!
Úristen!
Bennünket gyerekkorunktól kezdve egzecíroztak!
Mi az egész ifjúságunkat végigmeneteltük.
Minket elvitt a rendőr, ha hiányoztunk a leventéről.
Minket megvertek az őrszobán, és többé nem hiányoztunk a leventéről.
Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak.
Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk.
Mi mindennap elmondtuk fennhangon a Hiszekegyet.
Mi a németórán németül mondtuk a Hiszekegyet.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Emlékszel?
Nekünk kötelező volt templomba járni.
És tilos volt nyilvánosházakat látogatni.
Mi Bocskai-kabátot hordtunk, és fehér toll volt a sapkánkba szúrva.
Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Somogyi-Bacsó, azt mondom: Sacco Vanzetti.
Azt mondod: Matuska, azt mondom: Biatorbágy!
Azt mondod: Francia-Kiss, azt mondom: Héjas!
Azt mondod: Ostenburg, azt mondom: Prónay!
Úristen! Mi mindent tanultunk meg!
Mi mindent láttunk!
Láttuk a frontharcosokat, tölgyfaleveles sisakban menetelni a Legfelsőbb Hadúr színe elé.
Kadétokat, ludovikás tiszteket, utcán felpofozott bakákat, csendőröket, apácákat!
Láttuk a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti előtt!
Láttuk az első világháború rokkantjait.
A Bruszilov-offenzíva élve maradt halottjait.
Hallottuk a gégék helyén csillogó fémcsövek sípolását.
Mi lóhúst ettünk és szamárzsírt kentünk a kenyérre.
Mi részesei voltunk a Nyomorenyhítő akciónak.
Bennünket felöltöztetett a Főméltóságú Asszony.
Nekünk használt ruhákat adott a háziúr felesége.
Mi kezet csókoltunk a háziúr feleségének.
Mi karácsonyi csomagot kaptunk jószívű asztaltársaságoktól.
És láttuk Budapest felett a Gráf Zeppelint, meg azt a kétfedelű repülőgépet, amely éjszakánként a Schmoll-pasztát hirdette a szárnyain.
Láttunk munkanélkülieket, havat lapátoló ügyvédeket, és taxisofőrré átképzett orvosokat.
Hallottuk a kintornások szívet tépő zenéjét.
Hallottuk a rádióban beszélni Hitlert és Mussolinit.
Mi tudtuk, mit ebédelt Hitler a bécsi bevonulás után.
Azt mondod: Hitler!
Azt mondom: Horst Wessel!
Azt mondod: Mussolini!
Azt mondom: Marcia su Roma!
Minket leszedtek a rendőrök a villamos ütközőjéről.
Mi csikket szedtünk, szenet loptunk a vagonokból, és kiszaggattuk a kerítések léceit tüzelőnek.
Mi úgy nőttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt.
Mi úgy nőttünk fel, mint a gaz.
Nekünk petróleumlámpa nyomorította szemünket.
Mi sohasem voltunk jó tanulók.
Minket eltanácsoltak a középiskolából.
Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni.
Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad.
Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi előlünk a tányért.
Mi cipőt pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk.
És együtt bőgtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat.
Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat.
És szalutáltunk a Hősök emlékműve előtt, ha arra mentünk villamossal.
Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a későbbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson.
És láttuk a levest osztó Róbert bácsit.
Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Luftgefahr!
Azt mondom: Fligeralarm!
Nekünk légósisakot nyomtak a fejünkre.
Mi égő házakat oltottunk, és kiástuk a fel nem robbant bombákat.
Azt mondod: Danzig.
Azt mondom: Korridor!
Azt mondod: Leningrád!
Azt mondom: blokád!
Mi megtanultuk az iskolában, hogy „húzzunk egy merőleges vonalat…”
Mannerheim-vonal, Siegfried-vonal, Maginot-vonal.
Nekünk a háború volt az ifjúságunk.
Azt mondod: Tobruk.
Azt mondom: Bizerta.
Azt mondod: Bengazi.
Azt mondom: El Alamein.
Mi a hétköznapi fasizmus idején voltunk szerelmesek.
Mi nyilvánosházakba jártunk, és személyesen ismertük a prostituáltakat.
És ma találkozunk velük az utcán, akikből már öregasszonyok lettek, a szemükbe nézünk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Mi megtanultuk a fasiszta indulókat.
„Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, nézd a kéklő Fuzsimát, mennyi napsugár…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Berlin!
Azt mondom: Reichstag!
Azt mondod: Giovinezza!
Azt mondom: Facetta nera!
És újra megtanultuk a tábornokok nevét.
Azt mondod: Africa corps!
Azt mondom: Rommel!
Azt mondod: Guderian!
Azt mondom: Rundstedt!
Mi megnéztük a mozikban a fasiszta filmeket.
Lützow-sasok, Stukák, GPU, Jud Süss, Alcazar!
Mi ismerjük a repülőgéptípusokat.
Mi láttuk a bevetésre induló Messerschmidteket, Focke Wulfokat és Stukákat!
És láttuk a bevetésre érkező Musztángokat, Spitefireket, Moszkitókat és Liberatorokat!
Láttuk a Raták szárnyán a vörös csillagokat, amint a vérző Buda fölé repültek.
Azt mondod: Wildebruck.
Azt mondom: Buda.
Azt mondod: Brest.
Azt mondom: Pearl Harbour.
Azt mondod: Cherbourg.
Azt mondom: Tagan Rog.
Azt mondod: I. G. Farben.
Azt mondom: Ciklon B.
Mi félszavakból megértjük egymást!
Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébredő magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.
Ez egy kis ország.
Itt valakit mindig el kellett bujtatni.
Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök.
Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.
Ez egy kis ország.
Olyan, mint egy nagy család.
Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve!
Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk cigarettát dobáltak az németek a vagonokból.
Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból.
Mi megtanultuk az Erikát.
Mi megtanultuk a Katyusát.
Mi üzeneteket vittünk és röpcédulákat szórtunk.
Mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk.
Mi mindig tudtuk, hogy mit csinálunk.
Ránk dőlt a pince, felrobbant fejünk felett a ház, az osztálytársunkat széttépte az akna.
Nekünk ellopták az ifjúságunkat!
Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk!
Mi még az utcai vizeldék falán is azt olvastuk, hogy: nem-nem-soha!
Velünk szállóigéket magoltattak be!
Belénk égették, hogy: Justice for Hungary!
Turulmadár, Hadak útja, Csaba királyfi, Édes Erdély, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…
Velünk megtanították Rothermere lord nevét, Zadoravetz nevét és Papp-Váry Elemérné nevét.
Itt a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka Magyarország térképét, és disznózsírból mintázták meg Horthy Miklós mellszobrát!
Itt a vasútállomások virágágyaiban betűalakúra nyírták a füvet, és a betűk azt hirdették, hogy: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”
Mi a Sztrecsnyói piros virágokon nevelődtünk.
Mi leventének, ágyútölteléknek, deportáltnak jók voltunk.
Éhen halni, megfagyni jók voltunk.
Minket lőttek le, amikor vízért mentünk.
Belénk vágott az aknaszilánk, amikor visszamerészkedtünk a lakásba, hogy lehozzuk anyánk ottfelejtett kendőjét.
Minket öleltek magukhoz a férfi nélkül maradt, kiéhezett hadiözvegyek.
A mi szeretőink fáradt ölű asszonyok voltak.
Pedig csak tizenhat évesek voltunk.
Egykorúak, de nem egyszívűek.
Egykorúak, de nem egyakaratúak.
Tiszták és mocskosak.
Igazak és becstelenek.
Nincs még egy nemzedék, amelynek tagjai ilyen messzire kerültek egymástól.
Felszeletelt bennünket a történelem, mint cukrász a tortát.
De az igazak nem vesztették szem elől egymást.
Mint ahogy a gazemberek is egymásra találtak.
Valamennyien ’28-asok.
Kivégzők és kivégzettek.
Bűnösök és ártatlanok.
Sokan indultunk, kevesen maradtunk.
Az arcunkra volt írva a holnap.
A háború nyelvén beszéltünk, de megértettük egymást.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Eisenhower – azt mondom: Zsukov.
Azt mondod: Patton – azt mondom: Malinovszkij, Bradley, Timosenko, Vorosilov, Montgomery.
Azt mondod: Monte Cassino – azt mondom: Sztálingrád.
Azt mondod: Enola Gay – azt mondom: Hirosima.
Azt mondod: Coventry – azt mondom: Nagaszaki.
Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi átéltük Budapest ostromát.
Nem azt az ostromot, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azt a néhány diszkrét filmkockát, az égő Kossuth Lajos utcában imbolygó lóval.
Hanem sok ezer ágyú és löveg pergőtüzét!
Nem azt a légitámadást, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azzal a telibe talált, szárnyaszegetten lehulló árva repülőgéppel.
Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak! Budapestet 1944 nyarától kezdve, hónapokon át több ezer repülőgép támadta.
Tönkrebombáztak bennünket, ha még nem méltóztattak elfelejteni, ugyanúgy tönkrebombáztak, mint Ludwigshafent, Essent vagy Düsseldorfot!
A Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor!
Mi nemcsak azt a maroknyi nyilas pártszolgálatost láttuk, akik lassan már visszaköszönnek nekünk a diszkrét filmhíradó kockáiról. Azt a nyolc-tíz Beszkárt-kalauzt, akik Kun páter vigyázó tekintete előtt éppen kiszaladnak egy földszintes ház kapuján.
Mi láttuk a Dunát, ahogy élettelen, legyilkolt emberek százait vitte a víz…
Bennünket nem hívtak be katonának.
Mi akkor még csak tizenhat évesek voltunk.
De a mi korosztályunkból kerültek ki a Szent László hadosztály páncélfausztos sihederei, a nyilaskeresztes süvölvények és az SS magyar ajkú alakulatainak véres kezű kamaszai.
És közülünk kerültek ki az üzenetvivők, hírvivők, röpcédulázók és a hullaszállítók is!
Mert ez a korosztály, mint a klinikai ló, magán viselte korának minden tünetét.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
„Sose hátra, csak előre, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk…”
Mi érkeztünk a fényes szelek hátán!
Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk!
Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért.
Minket sodort le a vonat tetejéről az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített huzalja!
A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez.
De kinyílt előttünk a világ!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Thorezt, Togliattit, Duclost, Dolores Ibarrurit, Tim Buckot, Harry Pollitot, Kalinyint és Vorosilovot!
Mi láttuk és hallottuk Dimitrovot, Titót, Wilhelm Piecket, Károlyi Mihályt és Rajk Lászlót!
Mi találkoztunk a Komintern egész gárdájával!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Csu-Te marsallt, azt a Csu-Te marsallt, aki harminc évvel később részvéttáviratot küldött Franco halálakor a spanyol kormánynak!
Azt az Enver Hodzsát, akinek utasítására tíz évvel később a szovjet hadihajóknak el kellett hagyniuk Durazzo kikötőjét!
Azt a Csou En-lajt, aki harminc évvel később elsők között ismerte el Pinochet fasiszta diktatúráját!
Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk.
Mi úgy ismerjük ezt a várost, mint a tenyerünket.
Mi ismerjük egymást. Mi mindenkit ismerünk.
Mi tudunk konspirálni, hallgatni, nem fecsegni, titkot őrizni.
Mi vakon hittünk és látva csalódtunk.
Összetörtünk és kiegyenesedtünk.
Mi magasra tartottuk a zászlót, amit később kivertek a kezünkből.
A mi korosztályunkból kerültek ki a nagy koponyák és a húgyagyúak.
Minket elfogtak és megvertek.
És mi elfogtuk azokat, akik elfogtak bennünket.
Mi mindennap azzal ébredünk, hogy máma meghalunk.
Nekünk negyven és ötven között már őszül a hajunk.
Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk.
Mi bírjuk az italt, vihart, éhséget és fagyot.
Ránk lehet számítani.
Ránk kell számítani. Ránk nem lehet nem számítani!
Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk.
Nekünk megölték a legjobb barátainkat.
Minket megöltek a legjobb barátaink.
Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.
Mi látogattuk a börtönöket.
Bennünket látogattak a börtönökben.
Mi cinikusak vagyunk.
Mi a szívinfarktust szívtrombitának nevezzük.
De a szívünk, ahogy Dzserzsinszkij mondta, forró, és az agyunk hideg.
Bennünket már nem érhet semmi meglepetés.
Minket lelőttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket!
Ránk sortüzet adtak.
Bennünk nem ért véget a háború.
Bennünk soha nem ér véget a háború.
Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repülőgépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek és harckocsik lánctalpai csikorognak.
Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra.
Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a mentőautó szirénáját.
És énekelünk, folyton csak énekelünk:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi ott voltunk minden április 4-én, és láttuk a karhatalmi századok szuronyerdejét!
A hajnal óta szoborrá merevedett katonák néma cohorsait!
És láttuk Sztálint a mauzóleumban bebalzsamozva.
És győztünk ezer harcban, és vesztettünk.
És újra talpra álltunk.
Mellőlünk sokan kidőltek.
Akik meghaltak. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik megőrültek, alkoholisták vagy bűnözők lettek.
Akik nem bírták tovább cipelni a nehéz csomagot.
Teremtő Isten, mi minden van abban a csomagban!
Ekkora csomaggal nem lehet sehová elutazni.
Pedig mi mindenhová kapunk útlevelet.
Minket bárhová simán kiengednek.
Rólunk tudják, hogy a világ végéről is visszajövünk.
Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt!
Nekünk itt még feladataink vannak.
Mi látogatjuk az elfekvőket.
Temetjük apáinkat.
A ’88-asokat, ’89-eseket, ’900-asokat.
Orrunkban hordjuk a széthulló emberi test iszonyatos kigőzölgését.
A vér és szenny szagát.
Látogatjuk a ’19-eseket, a spanyolosokat, akik sárgára aszalódott testtel hörögnek vizelettől szétmart matracukon.
Fénytelen szemükben lovasrohamok, torkolattüzek villognak.
Látogatjuk őket, akik ’15-ben Monte Solarónál, ’17-ben Caricinnél, ’19-ben a Tisza partján, ’36-ban Madrid határán hasaltak a géppuska mellett.
A kommün katonáit. Cserni, Szamuely katonáit, egykori Lenin-fiúkat, a Batthyány-palota bőrkabátosait, akiket agyonvertek a bukás után, vasra vertek a bukás után, akik börtönökben rohadtak a bukás után.
Akiket kiküldtek, hazaküldtek, visszaküldtek.
Akik lebuktak, kiszabadultak és újra lebuktak.
Akik megjárták Európa börtöneit, a lágerek poklait.
Akiknek nem volt soha egy nyugodt pillanatuk, akiket örökké kerestek, akik egymásban sem bíztak.
Akik most levegő után kapkodva belénk kapaszkodnak, s miközben görcsösen szorítják kezünket, asztmás szívvel, ziháló tüdővel, elhaló hangon énekelgetik:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Nézzük őket, összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket, és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban.
Melléjük ülünk, mosolyogva föléjük hajolunk, és velük együtt énekeljük:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk a hallgatásunk is beszédes.
Nem mindegy, kivel hallgat az ember.
Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni.
Mi tele vagyunk kitüntetésekkel.
Mi ezeket a kitüntetéseket megérdemeltük.
Csak az a furcsa, hogy túlságosan fiatalok vagyunk a kitüntetéseinkhez.
Hiszen még ötvenévesek sem vagyunk.
Ennyi kitüntetést 70 éves korára szokott összegyűjteni az ember.
De mi sohasem leszünk 70 évesek.
Ezek a kitüntetések leendő özvegyeink kitüntetései.
Ők majd berakják egy dobozba, mert külön-külön sok helyet foglalnának.
És egyszer egy évben előveszik majd a dobozból, letörölgetik róla a port, szépen kifényesítik, és újra visszateszik a dobozba.
Amíg be nem kopogtat hozzájuk egy úttörő, aki a Mókus őrs nevében átveszi szocialista megőrzésre X. elvtárs kitüntetéseit.
És a kitüntetések átmennek a Mókus őrs tulajdonába.
Üveg alatt őrzik majd, egyszer egy évben ők is letörölgetik, kifényesítik szépen, és az őrsvezető beszél majd nekik X. elvtársról, méltatja érdemeit, elmondja, milyen nagyszerű ember volt, aki ezeket a kitüntetéseket valaha viselte.
A forradalmi mozgalom nagyszerű katonája! És a zászlót, amit ő kiejtett a kezéből, most mi emeljük magasra, és visszük tovább…
De még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket.
Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve.
Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk.
Mégse tudunk semmit.
De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt.
Az őrtornyokban. És az intenzív osztályokon.
Mi, ’28-asok.
De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét.
Már a nyomunkban vannak.
A fiaink. Drága fiaink.
Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Velünk énekelik?!
 
 
(Először elhangzott a Kossuth rádióban 1976. december 3-án.)



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttps://moly.hu

What are you? (English)

What are you? '28-er?
We understand our shorthand way of speaking
We are in tune. True?
Remember?
They always told us stories of the Great War when we were young.
And filled our ears with songs of the Great War?
Mum ironed or treadled the sewing machine, we crouched by the stove and listened to her singing:
Where the Dniester's waters rumble…
The regiment sets off this evening…
Campfire's light on the cannon…
Poverty sings! Said grandpa, then he started:
Shed no tears, you lasses from Budapest, we will return
To you sometime, sometime or never!
Do you remember what grandpa hollered in his sleep?
„Hauptangriff von rechts! Battrie fier shis ab!”
And: „geveeeehr aus!”
And grannie always sang:
Halt, halt cur Serbia!
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
You say: little antante, I say: triple antante!
You say shrapnel, I say machine gun!
They always told us stories about the lost war during the eighteenth year of peace!
When we were eight we already knew the names of the generals by heart! Conrad Hötzendorf, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
We especially fancied Conrad Hötzendorf, His name rattled off the tongue: Con-rad! Hötz - en - dorf!
Then we learned the names of the battlefields: Rava Ruska, Doberdo, Verdun, Limanowa, Przemyśl, Gorlice!
We were very teachable kids. Everything interested us.
Uncle, what sort of pipe do you have?
Fritz Watson, my boy!
Uncle, what sort of gun do you have?
Smith and Wesson, my boy!
Fritz Watson, Smith and Wesson! We understand our shorthand way of speaking.
Do you remember? Grannie always talked about the Kaiser.
It was a different world during Franz Joseph's time. A better world.
And King Charles, Zita, and that good-enough-to-eat golden haired little Crown Prince Otto who has his hair in ringlets!
Little Otto, Ottsie. How often they talked about him!
Well, we did learn his name.
We learned easily because we were only eight years old.
Do you remember? Grandpa always talked about the revolution.
But no one dared go past the Károlyi name
Everyone kept quiet about the Commune.
They dared not utter the name of Béla Kun.
They dared Kaiser Wilhelm's, but Szamuely's… never!
They dared talk of the Hungarian cavalry but not of the Lenin-boys!
They dared talk of "no-no never", but not of "everything is ours"!
They performed a comedy for us, mate, a comedy.
„Learn to do comedy, my boy,
for all about you is merely comedy…”
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
Viribus unitis! Small Silver, Large Silver! Signum Laudis, Golden Victory Medal,
Silence is golden.
Everyone is afraid in this country.
They were afraid of yesterday, of today, of the future.
They taught us fear.
Keep quiet and you won't get hurt.
There were always poor and rich people.
Pray and work. That is the order of the world.
Were you a levente? Me, too.
Right turn, left turn, about turn, parade step
Good Lord!
They exercised us from childhood.
We marched through our entire youth.
We were lead away by a copper if we missed levente.
They bashed us in the guard room and we never missed levente after that.
Our gym class consisted of route marches.
We learned handling guns in fourth class.
Every day we loudly recited the Hiszekegy.
During German lessons, we recited the Hiszekegy in German.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Remember?
For us it was compulsory to go to church.
And visiting brothels was forbidden.
We wore Bocskai coats and had a white feather on our caps.
They trained us for the new war.
They trained us for the fight against bolshevism.
They trained us to be against the red peril.
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
You say: Somogyi-Bacsó, I say: Sacco Vanzetti.
You say: Matuska, I say: Biatorbágy!
You say: Francia-Kiss, I say: Héjas!
You say: Ostenburg, I say: Prónay!
Good Lord! What stuff we learned!
What we have seen!
We saw battle veterans with their oak leaved helmets march before the supreme commander.
Cadets, officers from the Ludovika, privates slapped about in the streets, gendarmes, nuns!
We saw the labourers' exchange on Teleki Square and the maids' promenade in front of the Keleti Station!
We saw the crippled of World War One.
The surviving dead of the Brusilov Offensive
We heard the whistling sound of shiny metal tubes that replaced the larynx.
We ate horse meat and put donkey fat on our bread.
We were recipients of the poverty ameliorating programme.
We were clothed by the wife of the Regent.
We were given used clothing by the landlord's wife.
We kissed the hand of the landlord's wife.
We received Christmas parcels from charitable groups.
And saw Graf Zeppelin, and the biplane advertising Schmoll shoe polish on its wings, over Budapest.
We saw unemployed, snow-shovelling solicitors and medicos retrained as taxi drivers.
We heard the heart-rendering music of organ grinders.
We heard Hitler and Mussolini speak on the wireless.
We knew what Hitler had for lunch after the entry into Vienna.
You say: Hitler!
I say: Horst Wessel.
You say: Mussolini!
I say: Marcia su Roma.
We were peeled off the bumpers of tram-cars.
We picked up cigarette butts, stole coal from wagons and ripped up fences for fuel.
We grew up without knowing anything about electricity.
We grew up like weeds.
A kerosene lantern was wrecking our eyes.
We never were good students.
We were suspended from school.
We started work and smoking early.
We were forever hungry and were drawn to those who fed us.
We still bolt our food, still gorge ourselves, as though we were afraid that someone is about to remove the plate.
We cleaned shoes, rode tricycles, carried parcels.
And we cried without mothers when the bailiff seized our remaining furniture.
We saw evictions, iron bedsteads and straw mattresses on the street.
And saluted when we passed the Heroes' Memorial when we passed by it on the tram.
Saw Cardinal Pacell, who later became pope, distributing blessings at the Eucharistic Congress.
And saw Uncle Robert, who distributed soup.
We wore cockades, we wore eagle feathers, we wore yellow stars.
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
You say: Luftgefahr!
I say: Fliegeralarm!
They put air raid warden helmets on our heads.
We extinguished burning houses and dug up unexploded bombs.
You say: Danzig.
I say: Corridor!
You say: Leningrad!
I say: blockade!
We learned the phrase "let's draw a normal line..." in school.
Mannerheim Line, Siegfried Line, Maginot Line.
For us the war was our youth.
You say: Tobruk.
I say: Bizerta.
You say: Bengazi.
I say: El Alamein.
We fell in love in the times of everyday fascism.
We visited brothels and knew the prostitutes personally.
And now we meet them in the street - old women by now -, we look into their eyes and don't know what to do with ourselves.
We learned the fascist marching songs.
"On the sunrise waters comes the flooding tide, Fujiyama’s blue, the sun’s rays on its side…"
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
You say: Berlin!
I say: Reichstag.
You say: Giovinezza!
I say: Facetta nera!
And we learned the names of the generals again.
You say: Africa corps!
I say: Rommel!
You say: Guderian!
I say: Rundstedt!
We saw fascist films in movie houses.
Lützow-eagles, Stukas, GPU, Jud Süss, Alcazar!
We knew the aircraft types.
We saw Messersmidt, Focke Wulf and Stuka fly off on sortie.
And saw Mustangs, Spitfires and Liberators arrive on sortie.
We saw on the wings of the Rata the red stars when they flew over bleeding Buda.
You say: Wildebruck.
I say: Buda.
You say: Brest.
I say: Pearl Harbour.
You say: Cherbourg.
I say: Tagan Rog.
You say: I, G. Farben
I say: Zyklon B
We understand our shorthand way of speaking.
What was your father? Communist?
What was your father? Socialist?
What was your father? Awakening Magyar?
Here most families had a skeleton in the cupboard, whose name was never to be mentioned, whose relationship was denied.
This is a small country.
Here someone always had to be hidden.
So, that the whites won't find him, So, that the reds won't find him.
Here most families had believers and non-believers.
Those on the left, those on the right.
Catholic and Jew.
This is a small country.
Here everyone was involved in some political movement.
Pro and con.
Here, once in a lifetime, everyone had a political winning number.
Here, once in a lifetime, everyone could have a showdown with his enemies.
Here they had a showdown with the one that caused the showdown.
This is a small country.
It is like a big family.
In this city, more people were reported to the Gestapo than in all other large European cities. combined.
While in the coffee houses they sang " Let's love each other, each and all…”
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
We had cigarettes thrown to us by the Germans in wagons.
We had cigarettes thrown to us by the Russians in wagons.
We learned the Erika.
We learned the Katyusha.
We carried messages and scattered leaflets.
We did not know what we were doing.
We always knew what we were doing.
The cellar collapsed on us, the house exploded above our heads and a classmate was torn apart by a mine.
They stole our youth.
It is a miracle, Ladies and Gentlemen, dear Comrades, that we still have our wits about us.
We even read no-no, never on the walls of street urinals. 
They made us learn adages by heart.
They burned into us:  Justice for Hungary!
Turul Bird, Road of armies, Prince Csaba, Sweet Transylvania, Where four rumbling rivers flow, Hungary, your beauty's great.
They made us learn the names of Lord Rothermere, Zadoravetz and Mrs Elemér Papp-Vári.
Here, in butcher shops, they created maps of post-Trianon Hungary from sausages and sculpted Miklós Horthy's likeness from lard!
Here, in the flower-beds of railway stations they clipped the grass into letters spelling out the phrase:  Hungary maimed is not a country, Hungary whole is heaven country.
We grew up with red flowers from Sztrecsnyó.
We were deemed suitable to be levente, cannon fodder, deportee.
We were suitable for starving or freezing to death.
They shot us when we went for water.
We were cut by shrapnel when we dared go back to our flat to retrieve our mother's forgotten shawl.
We were embraces by starving war widows left without menfolk.
Our lovers were worn out women.
And yet we were only sixteen.
Same age, but not of like heart.
Same age, but not of like will.
Clean and dirty.
Sound and dishonourable.
There is no other generation whose members have ended so far apart from each other.
History slices us up like a pastry-cook does a cake.
But the true ones did not lose sight of each other.
Just as scoundrels have found each other.
All '28-ers.
The executioners and the executed.
The criminals and the innocent ones.
Many of us set out, few of us remained.
Tomorrow was written on our faces.
We spoke the language of war but understood each other.
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
You say: Eisenhower - I say: Zhukov
You say: Patton - I say: Malinovskyj, Bradley, Timoshenko, Voroshilov, Montgomery.
You say: Monte Cassino - I say: Stalingrad.
You say: Enola Gay - I say: Hiroshima.
You say: Coventry - I say: Nagasaki.
We understand our shorthand way of speaking.
We survived the siege of Budapest.
Not the siege they show on the news once a year.
Those few discreet film segments with the wobbly burning horse in Kosúth Lajos Street.
But the rapid fire of many thousands of guns and cannons!
Not the air raid they show on the news once a year.
With that wing-clipped fall of a lone plane after a bull’s eye.
Ladies and Gentlemen, dear comrades, thousands of aircraft attacked Budapest from the summer of 1944 onwards.
They bombed us to destruction, in case you may have forgotten, just as they did Ludwigshafen, Essen, or Düsseldorf.
Torn human remains were hanging on the trees of Városliget like candy on a Christmas tree.
We didn't just see those handful of Arrow Cross Party troops, who were almost beginning to greet us from the discreet film clip.  Or the eight or ten Budapest tram conductors who were running out of the front door of a single storey house under the watchful eye of pater Kun.
We saw the Danube, the way the waters carried lifeless, murdered men by the hundreds.
We were not called up to serve.
Back then we were just sixteen.
But our generation contributed the panzer Faust-carrying youngsters of the Szent László Division, the Arrow Cross lads, and the bloody-handed youths of the Hungarian-speaking corps of the SS.
Our age group also contributed the messengers, couriers, leaflet distributors and those who recovered the dead.
Because this generation, like a clinic horse, displayed all the symptoms of its age.
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
Never backward always forward, let these words our catchcry be, let us break all opposition, fight for truth and verity.
We arrived on the back of shiny winds.
We twisted the world. And the world turned with us.
We starved, we were cold and we learned new marching songs.
"We have learned to fight this battle"
We travelled in snow driven by wind on top of wagons for fodder.
We were brushed off the top of the train by the tunnel, our head was severed by the stretched power cable.
It was our hand that froze to the iron traverses.
But the world opened before us!
We saw and heard Thorez, Togliatti, Duclos, Ibarurri, Tim Buckot, Harry Pollitt, Kalinin and Voroshilov speak!
We saw and heard Dimitrov, Tito, Wilhelm Pieck, Mihály Károlyi and László Rajk speak!
We met with the entire Comintern guard.
We saw and heard Marshal Chu Teh speak. The Marshal Chu Teh who, thirty years later, sent a telegram of condolence to the Spanish government when Franco died.
And Enver Hoxha, on whose instruction ten years later, Soviet warships were made to leave the harbour of Durazzo.
And Chou En-lai, who thirty years later was among the first to recognise the fascist dictatorship of Pinochet.
We entered public service, and government services dealing with internal and external affairs.
We know this town like the back of our hands
We know each other. We know everyone.
We know how to conspire, how to remain silent, how not to babble, and how to keep secrets.
We had blind faith and were, on seeing, disappointed.
We were shattered and we rose.
We held high the flag which, later, was knocked out of our hands.
Our generation contributed bright sparks and the piss-weak ones.
We were caught and beaten.
And we caught the ones who had caught us.
We wake each day with the thought that we shall die on this day.
Our hair is turning grey between forty and fifty.
Our hair is already white between forty and fifty.
We tolerate drink, storms, hunger and frost.
We can be counted on.
We must be counted on. We cannot be counted on.
We must be kept in mind even when they don't expect us.
Our best friends were killed.
Our best friends have killed us.
We were on both sides of the barricade.
On the left side and on the right side.
We visited prisons.
We were visited in prisons.
We are cynical.
We call a coronary infarction a heart trumpet
But, as Dzerzhinsky said, our hearts are hot and our brains are cold.
We can no longer be surprised.
We were shot, our hearts were cut out.
They fired volleys at us.
In us the war had not ended.
In us the war will never end.
We live in peace, stroke the foreheads of our children, walk in the still of Sundays, drink a bit, converse, but in our brains aircraft engines roar, fusillades thunder, and tanks creak.
We are startled by the squeal of a break.
Our hearts skip a beat when we hear the siren of an ambulance.
And we sing, keep on singing:
"We have learned to fight this battle"
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
We were there every 4th of April and saw the bayonet-forests of police companies.
The cohorts of silent soldiers standing stiff like statues since dawn.
And we saw Stalin embalmed in the mausoleum.
And we won in a thousand battles, and we lost.
And we stood up again.
Many around us fell.
Those who died. Those who fill the asylums, who went insane, became alcoholics or criminals.
Those who were no longer able to carry the heavy bundle.
Dear God, what there is in that bundle!
With such a bundle one cannot travel anywhere.
Even though we do get passports to everywhere.
They let us go anywhere, no fuss.
They know that even from the end of the world we will return.
We cannot and do not want to live anywhere else but here.
We still have a job to do here.
We visit the bed-ridden.
We bury our fathers.
Those from '88, '89, '900.
We carry in our nostrils the monstrous miasma of the decaying human body.
The smell of blood and filth.
We visit those from '19, affected by Spain, desiccated and yellow-bodied, rattling, lying on their urine-soaked, mangled mattress.
Cavalry charges and muzzle fire flash in their lightless eyes.
We visit those, who lay on their belies behind machine guns in '15 by Monte Solaro, in '17 by Caricin, in '19 on the shores of the Tisza, and in '36 at the outskirts of Madrid.
The soldiers of the Commune. Cherni, Szamuely's soldiers, former Lenin-boys, the leather-jackets from the Batthyány Palace who were beaten to death after the collapse, impaled on iron after the collapse, rotting in jail after the collapse.
Who were sent out, sent home and sent back.
Who were caught, set free, then caught again.
Who went through the gaols of Europe, the hell of the holding camps.
Who never had a moment's peace, who were always pursued, who did not even trust each other.
Who, gasp for air, hang on to us and, whilst they convulsively press our hand, with asthmatic heart, wheezing lungs, with a dying voice they sing:
We have learned to fight this battle.
We watch them, their broken bodies, we listen to the wheezing of their lungs and, though we feel like bellowing with pain, we dare not cry.
We sit beside them, we smile and lean over them and we sing with them:
"We have learned to fight this battle"
What are you? '28-er? We understand our shorthand way of speaking.
Even our silences are verbose.
It makes a difference with whom one is silent.
We like to be silent in each other's company.
We are over-loaded with awards.
We deserved these awards.
What is strange is that we are far too young for such awards.
After all, we are not even fifty
Usually one must be 70 before acquiring so many awards.
But we will never be 70.
These awards belong to our eventual widows.
They will then put them in a box because, if spread about, they would take up too much room.
And once a year they will unpack the box, carefully dust the awards, shine them, then put them back in the box.
Until a young pioneer knocks on the door and takes over Comrade X's decorations in the name of Squirrel Patrol for socialist safe-keeping.
And the decorations become the property of Squirrel Patrol.
They will be kept under glass and they, too, will wipe and shine them nicely and the patrol leader will give them a talk about Comrade X, praise his merits, relate what an admirable person the man was, who once wore these decorations.
A superb soldier of the revolutionary movement! And the flag he carried and dropped from his hands will now be raised high and carried on by us…
But we still live. We still live. Even though we have already lived our lives.
We lived more than three generations combined.
We saw a lot, we heard a lot, we knew a lot.
Yet we know nothing.
But we are still here. All sorts. Above and below. Everywhere.
In the guard towers and in the intensive wards
We, '28-ers,
We already feel the hot breath of the following generation on the backs of our necks.
They follow our steps.
Our sons. Dear sons.
They will bury us one day, they will sit on the side of our bed and they will sing with us:
"We have learned to fight this battle…"
Will they sing it with us?



Uploaded byP. T.
Source of the quotationL. A. K.

Related videos


minimap