Szilágyi György: Di che anno sei? (Hanyas vagy? in Italian)

Portre of Szilágyi György

Hanyas vagy? (Hungarian)

Hanyas vagy? ’28-as?
Mi félszavakból megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
Emlékszel?
Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban.
És első világháborús dalokat énekeltek a fülünkbe?
Anyánk vasalt vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel.
Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg…
Estére indul az ezred…
Ágyúcsőre tábortűz világít…
Dalol a nyomor! – mondta nagypapa, aztán ő is rázendített:
Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még
hozzátok, valaha, valaha, vagy soha!
Emlékszel, mit kiabált a nagypapa álmában?
„Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!”
Meg azt, hogy: „geveeeehr aus!”
Nagymama meg mindig azt énekelte:
Megállj, megállj, te kutya Szerbia!
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: kis antant, azt mondom: nagy antant!
Azt mondod: srapnell, azt mondom: maschingewehr!
Nekünk a béke tizennyolcadik esztendejében folyton az elvesztett háborúról meséltek!
Mi nyolcéves korunkban már kívülről fújtuk a tábornokok nevét! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
Különösen ezt a Hötzendorfi Konrádot kedveltük. Jól lehetett ropogtatni: Hötz-en-dorfi Kon-rád!
Aztán megtanultuk a csataterek nevét: Ravaruszka, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy'sl, Gorlice!
Nagyon tanulékony gyerekek voltunk. Minden érdekelt bennünket.
Milyen pipája van a bácsinak?
Fric Watson, fiacskám!
Milyen pisztolya van a bácsinak?
Smith Wasson, fiacskám!
Fric Watson, Smith Wasson! Mi félszavakból megértjük egymást.
Emlékszel, nagymama mindig a császárt emlegette!
Ferenc Jóska alatt más világ volt, jobb világ volt!
És Károly királyt, Zitát, meg azt a zabálnivaló kis trónörököst, az aranyfürtű Ottót, aki loknikban hordta a haját!
A kis Ottó, Ottóka. Mennyit húzták a fülünkbe!
Meg is tanultuk a nevét.
Könnyen tanultunk, hiszen csak nyolcévesek voltunk.
Emlékszel, nagypapa mindig a forradalmat emlegette.
De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki!
A kommünről mindenki hallgatott.
Kun Béla nevét nem merték kiejteni előttünk.
Vilmos császárét igen, Szamuelyét soha!
A magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha!
A nemnemsoháról igen, a mindenamiénkről soha!
Komédiáztak előttünk, öregem, komédiáztak!
„Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
mert minden-minden csak komédia…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem!
Hallgatni arany!
Ebben az országban mindenki félt.
Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől.
Minket is félelemre neveltek.
Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.
Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.
Jártál leventére? Én is.
Jobbra át, balra át, hátra arc! Díszlépés!
Úristen!
Bennünket gyerekkorunktól kezdve egzecíroztak!
Mi az egész ifjúságunkat végigmeneteltük.
Minket elvitt a rendőr, ha hiányoztunk a leventéről.
Minket megvertek az őrszobán, és többé nem hiányoztunk a leventéről.
Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak.
Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk.
Mi mindennap elmondtuk fennhangon a Hiszekegyet.
Mi a németórán németül mondtuk a Hiszekegyet.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Emlékszel?
Nekünk kötelező volt templomba járni.
És tilos volt nyilvánosházakat látogatni.
Mi Bocskai-kabátot hordtunk, és fehér toll volt a sapkánkba szúrva.
Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Somogyi-Bacsó, azt mondom: Sacco Vanzetti.
Azt mondod: Matuska, azt mondom: Biatorbágy!
Azt mondod: Francia-Kiss, azt mondom: Héjas!
Azt mondod: Ostenburg, azt mondom: Prónay!
Úristen! Mi mindent tanultunk meg!
Mi mindent láttunk!
Láttuk a frontharcosokat, tölgyfaleveles sisakban menetelni a Legfelsőbb Hadúr színe elé.
Kadétokat, ludovikás tiszteket, utcán felpofozott bakákat, csendőröket, apácákat!
Láttuk a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti előtt!
Láttuk az első világháború rokkantjait.
A Bruszilov-offenzíva élve maradt halottjait.
Hallottuk a gégék helyén csillogó fémcsövek sípolását.
Mi lóhúst ettünk és szamárzsírt kentünk a kenyérre.
Mi részesei voltunk a Nyomorenyhítő akciónak.
Bennünket felöltöztetett a Főméltóságú Asszony.
Nekünk használt ruhákat adott a háziúr felesége.
Mi kezet csókoltunk a háziúr feleségének.
Mi karácsonyi csomagot kaptunk jószívű asztaltársaságoktól.
És láttuk Budapest felett a Gráf Zeppelint, meg azt a kétfedelű repülőgépet, amely éjszakánként a Schmoll-pasztát hirdette a szárnyain.
Láttunk munkanélkülieket, havat lapátoló ügyvédeket, és taxisofőrré átképzett orvosokat.
Hallottuk a kintornások szívet tépő zenéjét.
Hallottuk a rádióban beszélni Hitlert és Mussolinit.
Mi tudtuk, mit ebédelt Hitler a bécsi bevonulás után.
Azt mondod: Hitler!
Azt mondom: Horst Wessel!
Azt mondod: Mussolini!
Azt mondom: Marcia su Roma!
Minket leszedtek a rendőrök a villamos ütközőjéről.
Mi csikket szedtünk, szenet loptunk a vagonokból, és kiszaggattuk a kerítések léceit tüzelőnek.
Mi úgy nőttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt.
Mi úgy nőttünk fel, mint a gaz.
Nekünk petróleumlámpa nyomorította szemünket.
Mi sohasem voltunk jó tanulók.
Minket eltanácsoltak a középiskolából.
Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni.
Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad.
Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi előlünk a tányért.
Mi cipőt pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk.
És együtt bőgtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat.
Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat.
És szalutáltunk a Hősök emlékműve előtt, ha arra mentünk villamossal.
Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a későbbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson.
És láttuk a levest osztó Róbert bácsit.
Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Luftgefahr!
Azt mondom: Fligeralarm!
Nekünk légósisakot nyomtak a fejünkre.
Mi égő házakat oltottunk, és kiástuk a fel nem robbant bombákat.
Azt mondod: Danzig.
Azt mondom: Korridor!
Azt mondod: Leningrád!
Azt mondom: blokád!
Mi megtanultuk az iskolában, hogy „húzzunk egy merőleges vonalat…”
Mannerheim-vonal, Siegfried-vonal, Maginot-vonal.
Nekünk a háború volt az ifjúságunk.
Azt mondod: Tobruk.
Azt mondom: Bizerta.
Azt mondod: Bengazi.
Azt mondom: El Alamein.
Mi a hétköznapi fasizmus idején voltunk szerelmesek.
Mi nyilvánosházakba jártunk, és személyesen ismertük a prostituáltakat.
És ma találkozunk velük az utcán, akikből már öregasszonyok lettek, a szemükbe nézünk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Mi megtanultuk a fasiszta indulókat.
„Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, nézd a kéklő Fuzsimát, mennyi napsugár…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Berlin!
Azt mondom: Reichstag!
Azt mondod: Giovinezza!
Azt mondom: Facetta nera!
És újra megtanultuk a tábornokok nevét.
Azt mondod: Africa corps!
Azt mondom: Rommel!
Azt mondod: Guderian!
Azt mondom: Rundstedt!
Mi megnéztük a mozikban a fasiszta filmeket.
Lützow-sasok, Stukák, GPU, Jud Süss, Alcazar!
Mi ismerjük a repülőgéptípusokat.
Mi láttuk a bevetésre induló Messerschmidteket, Focke Wulfokat és Stukákat!
És láttuk a bevetésre érkező Musztángokat, Spitefireket, Moszkitókat és Liberatorokat!
Láttuk a Raták szárnyán a vörös csillagokat, amint a vérző Buda fölé repültek.
Azt mondod: Wildebruck.
Azt mondom: Buda.
Azt mondod: Brest.
Azt mondom: Pearl Harbour.
Azt mondod: Cherbourg.
Azt mondom: Tagan Rog.
Azt mondod: I. G. Farben.
Azt mondom: Ciklon B.
Mi félszavakból megértjük egymást!
Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébredő magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.
Ez egy kis ország.
Itt valakit mindig el kellett bujtatni.
Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök.
Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.
Ez egy kis ország.
Olyan, mint egy nagy család.
Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve!
Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk cigarettát dobáltak az németek a vagonokból.
Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból.
Mi megtanultuk az Erikát.
Mi megtanultuk a Katyusát.
Mi üzeneteket vittünk és röpcédulákat szórtunk.
Mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk.
Mi mindig tudtuk, hogy mit csinálunk.
Ránk dőlt a pince, felrobbant fejünk felett a ház, az osztálytársunkat széttépte az akna.
Nekünk ellopták az ifjúságunkat!
Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk!
Mi még az utcai vizeldék falán is azt olvastuk, hogy: nem-nem-soha!
Velünk szállóigéket magoltattak be!
Belénk égették, hogy: Justice for Hungary!
Turulmadár, Hadak útja, Csaba királyfi, Édes Erdély, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…
Velünk megtanították Rothermere lord nevét, Zadoravetz nevét és Papp-Váry Elemérné nevét.
Itt a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka Magyarország térképét, és disznózsírból mintázták meg Horthy Miklós mellszobrát!
Itt a vasútállomások virágágyaiban betűalakúra nyírták a füvet, és a betűk azt hirdették, hogy: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”
Mi a Sztrecsnyói piros virágokon nevelődtünk.
Mi leventének, ágyútölteléknek, deportáltnak jók voltunk.
Éhen halni, megfagyni jók voltunk.
Minket lőttek le, amikor vízért mentünk.
Belénk vágott az aknaszilánk, amikor visszamerészkedtünk a lakásba, hogy lehozzuk anyánk ottfelejtett kendőjét.
Minket öleltek magukhoz a férfi nélkül maradt, kiéhezett hadiözvegyek.
A mi szeretőink fáradt ölű asszonyok voltak.
Pedig csak tizenhat évesek voltunk.
Egykorúak, de nem egyszívűek.
Egykorúak, de nem egyakaratúak.
Tiszták és mocskosak.
Igazak és becstelenek.
Nincs még egy nemzedék, amelynek tagjai ilyen messzire kerültek egymástól.
Felszeletelt bennünket a történelem, mint cukrász a tortát.
De az igazak nem vesztették szem elől egymást.
Mint ahogy a gazemberek is egymásra találtak.
Valamennyien ’28-asok.
Kivégzők és kivégzettek.
Bűnösök és ártatlanok.
Sokan indultunk, kevesen maradtunk.
Az arcunkra volt írva a holnap.
A háború nyelvén beszéltünk, de megértettük egymást.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Eisenhower – azt mondom: Zsukov.
Azt mondod: Patton – azt mondom: Malinovszkij, Bradley, Timosenko, Vorosilov, Montgomery.
Azt mondod: Monte Cassino – azt mondom: Sztálingrád.
Azt mondod: Enola Gay – azt mondom: Hirosima.
Azt mondod: Coventry – azt mondom: Nagaszaki.
Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi átéltük Budapest ostromát.
Nem azt az ostromot, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azt a néhány diszkrét filmkockát, az égő Kossuth Lajos utcában imbolygó lóval.
Hanem sok ezer ágyú és löveg pergőtüzét!
Nem azt a légitámadást, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azzal a telibe talált, szárnyaszegetten lehulló árva repülőgéppel.
Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak! Budapestet 1944 nyarától kezdve, hónapokon át több ezer repülőgép támadta.
Tönkrebombáztak bennünket, ha még nem méltóztattak elfelejteni, ugyanúgy tönkrebombáztak, mint Ludwigshafent, Essent vagy Düsseldorfot!
A Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor!
Mi nemcsak azt a maroknyi nyilas pártszolgálatost láttuk, akik lassan már visszaköszönnek nekünk a diszkrét filmhíradó kockáiról. Azt a nyolc-tíz Beszkárt-kalauzt, akik Kun páter vigyázó tekintete előtt éppen kiszaladnak egy földszintes ház kapuján.
Mi láttuk a Dunát, ahogy élettelen, legyilkolt emberek százait vitte a víz…
Bennünket nem hívtak be katonának.
Mi akkor még csak tizenhat évesek voltunk.
De a mi korosztályunkból kerültek ki a Szent László hadosztály páncélfausztos sihederei, a nyilaskeresztes süvölvények és az SS magyar ajkú alakulatainak véres kezű kamaszai.
És közülünk kerültek ki az üzenetvivők, hírvivők, röpcédulázók és a hullaszállítók is!
Mert ez a korosztály, mint a klinikai ló, magán viselte korának minden tünetét.
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
„Sose hátra, csak előre, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk…”
Mi érkeztünk a fényes szelek hátán!
Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk!
Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért.
Minket sodort le a vonat tetejéről az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített huzalja!
A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez.
De kinyílt előttünk a világ!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Thorezt, Togliattit, Duclost, Dolores Ibarrurit, Tim Buckot, Harry Pollitot, Kalinyint és Vorosilovot!
Mi láttuk és hallottuk Dimitrovot, Titót, Wilhelm Piecket, Károlyi Mihályt és Rajk Lászlót!
Mi találkoztunk a Komintern egész gárdájával!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Csu-Te marsallt, azt a Csu-Te marsallt, aki harminc évvel később részvéttáviratot küldött Franco halálakor a spanyol kormánynak!
Azt az Enver Hodzsát, akinek utasítására tíz évvel később a szovjet hadihajóknak el kellett hagyniuk Durazzo kikötőjét!
Azt a Csou En-lajt, aki harminc évvel később elsők között ismerte el Pinochet fasiszta diktatúráját!
Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk.
Mi úgy ismerjük ezt a várost, mint a tenyerünket.
Mi ismerjük egymást. Mi mindenkit ismerünk.
Mi tudunk konspirálni, hallgatni, nem fecsegni, titkot őrizni.
Mi vakon hittünk és látva csalódtunk.
Összetörtünk és kiegyenesedtünk.
Mi magasra tartottuk a zászlót, amit később kivertek a kezünkből.
A mi korosztályunkból kerültek ki a nagy koponyák és a húgyagyúak.
Minket elfogtak és megvertek.
És mi elfogtuk azokat, akik elfogtak bennünket.
Mi mindennap azzal ébredünk, hogy máma meghalunk.
Nekünk negyven és ötven között már őszül a hajunk.
Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk.
Mi bírjuk az italt, vihart, éhséget és fagyot.
Ránk lehet számítani.
Ránk kell számítani. Ránk nem lehet nem számítani!
Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk.
Nekünk megölték a legjobb barátainkat.
Minket megöltek a legjobb barátaink.
Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.
Mi látogattuk a börtönöket.
Bennünket látogattak a börtönökben.
Mi cinikusak vagyunk.
Mi a szívinfarktust szívtrombitának nevezzük.
De a szívünk, ahogy Dzserzsinszkij mondta, forró, és az agyunk hideg.
Bennünket már nem érhet semmi meglepetés.
Minket lelőttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket!
Ránk sortüzet adtak.
Bennünk nem ért véget a háború.
Bennünk soha nem ér véget a háború.
Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repülőgépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek és harckocsik lánctalpai csikorognak.
Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra.
Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a mentőautó szirénáját.
És énekelünk, folyton csak énekelünk:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi ott voltunk minden április 4-én, és láttuk a karhatalmi századok szuronyerdejét!
A hajnal óta szoborrá merevedett katonák néma cohorsait!
És láttuk Sztálint a mauzóleumban bebalzsamozva.
És győztünk ezer harcban, és vesztettünk.
És újra talpra álltunk.
Mellőlünk sokan kidőltek.
Akik meghaltak. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik megőrültek, alkoholisták vagy bűnözők lettek.
Akik nem bírták tovább cipelni a nehéz csomagot.
Teremtő Isten, mi minden van abban a csomagban!
Ekkora csomaggal nem lehet sehová elutazni.
Pedig mi mindenhová kapunk útlevelet.
Minket bárhová simán kiengednek.
Rólunk tudják, hogy a világ végéről is visszajövünk.
Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt!
Nekünk itt még feladataink vannak.
Mi látogatjuk az elfekvőket.
Temetjük apáinkat.
A ’88-asokat, ’89-eseket, ’900-asokat.
Orrunkban hordjuk a széthulló emberi test iszonyatos kigőzölgését.
A vér és szenny szagát.
Látogatjuk a ’19-eseket, a spanyolosokat, akik sárgára aszalódott testtel hörögnek vizelettől szétmart matracukon.
Fénytelen szemükben lovasrohamok, torkolattüzek villognak.
Látogatjuk őket, akik ’15-ben Monte Solarónál, ’17-ben Caricinnél, ’19-ben a Tisza partján, ’36-ban Madrid határán hasaltak a géppuska mellett.
A kommün katonáit. Cserni, Szamuely katonáit, egykori Lenin-fiúkat, a Batthyány-palota bőrkabátosait, akiket agyonvertek a bukás után, vasra vertek a bukás után, akik börtönökben rohadtak a bukás után.
Akiket kiküldtek, hazaküldtek, visszaküldtek.
Akik lebuktak, kiszabadultak és újra lebuktak.
Akik megjárták Európa börtöneit, a lágerek poklait.
Akiknek nem volt soha egy nyugodt pillanatuk, akiket örökké kerestek, akik egymásban sem bíztak.
Akik most levegő után kapkodva belénk kapaszkodnak, s miközben görcsösen szorítják kezünket, asztmás szívvel, ziháló tüdővel, elhaló hangon énekelgetik:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Nézzük őket, összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket, és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban.
Melléjük ülünk, mosolyogva föléjük hajolunk, és velük együtt énekeljük:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk a hallgatásunk is beszédes.
Nem mindegy, kivel hallgat az ember.
Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni.
Mi tele vagyunk kitüntetésekkel.
Mi ezeket a kitüntetéseket megérdemeltük.
Csak az a furcsa, hogy túlságosan fiatalok vagyunk a kitüntetéseinkhez.
Hiszen még ötvenévesek sem vagyunk.
Ennyi kitüntetést 70 éves korára szokott összegyűjteni az ember.
De mi sohasem leszünk 70 évesek.
Ezek a kitüntetések leendő özvegyeink kitüntetései.
Ők majd berakják egy dobozba, mert külön-külön sok helyet foglalnának.
És egyszer egy évben előveszik majd a dobozból, letörölgetik róla a port, szépen kifényesítik, és újra visszateszik a dobozba.
Amíg be nem kopogtat hozzájuk egy úttörő, aki a Mókus őrs nevében átveszi szocialista megőrzésre X. elvtárs kitüntetéseit.
És a kitüntetések átmennek a Mókus őrs tulajdonába.
Üveg alatt őrzik majd, egyszer egy évben ők is letörölgetik, kifényesítik szépen, és az őrsvezető beszél majd nekik X. elvtársról, méltatja érdemeit, elmondja, milyen nagyszerű ember volt, aki ezeket a kitüntetéseket valaha viselte.
A forradalmi mozgalom nagyszerű katonája! És a zászlót, amit ő kiejtett a kezéből, most mi emeljük magasra, és visszük tovább…
De még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket.
Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve.
Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk.
Mégse tudunk semmit.
De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt.
Az őrtornyokban. És az intenzív osztályokon.
Mi, ’28-asok.
De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét.
Már a nyomunkban vannak.
A fiaink. Drága fiaink.
Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Velünk énekelik?!
 
 
(Először elhangzott a Kossuth rádióban 1976. december 3-án.)



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttps://moly.hu

Di che anno sei? (Italian)

Di che anno sei? Del 28?
Noi ci capiamo a mezze parole.
Pensiamo allo stesso modo, nevvero?
Ti ricordi?
Durante la nostra infanzia ci raccontavano sempre della prima guerra mondiale.
E nelle orecchie ci cantavano canti della prima guerra mondiale?
Nostra madre stirava o lavorava alla macchina da cucire, noi ci accucciavamo vicino la stufa e la ascoltavamo mentre canta.
Là, dove l’acqua del Dnestr ruggisce…
Stasera parte il regimento…
Il falò illumina la canna del cannone…
La miseria canta! – diceva il nonno, cantando anche lui:
Ragazze di Budapest, non piangete, un giorno, un bel giorno ritorneremo da voi, o forse mai!
Ti ricordi cosa gridava il nonno nel sogno?
„Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!”
E anche: „geveeeehr aus!”
La nonna invece cantava sempre: guai a te, guai a te, fetente Serbia!
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Tu dici: la piccola triplice, io dico: la grande triplice. 1
Tu dici: srapnell, io dico: maschingewehr!
A noi, nel diciottesimo anno della pace, raccontavano continuamente della guerra persa!
All’età di otto anni sapevamo a memoria i nomi dei generali! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
Questo Hötzendorfi Konrád ci piaceva particolarmente. Scrocchiava bene in bocca: Hötz – en – dorfi Kon - rád!
Poi abbiamo imparato i nomi dei campi di battaglia:
Rawa – Ruska, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy’sl, Gorlice!
Noi ragazzi apprendevamo facilmente. Eravamo interessati a tutto.
Che tipo di pipa fuma, zio?
Fric Watson, figlioletto!
Che tipo di pistola ha, zio?
Smith Watson, figlioletto!
Fric Watson, Smith Watson! Ci capiamo a mezze parole.
Ti ricordi, la nonna nominava sempre l’imperatore!
Sotto il regno di Francesco Giuseppe c’era un altro mondo, uno migliore!
E il re Carlo, Zita, e quel piccolo adorabile erede al trono, Ottone, con i suoi boccoli d’oro, portava sempre capelli arricciati!
Il piccolo Ottone. Quante storie, ci riempivano la testa!
Abbiamo imparato il suo nome.
Imparavamo facilmente, avevamo solo otto anni.
Ti ricordi, il nonno nominava sempre la rivoluzione.
Ma oltre il nome di Károlyi non s’azzardò nessuno!
Del Comune 2 neppure una parola.
Davanti a noi, avevano paura di pronunciare il nome di Kun Béla.
Il nome dell’imperatore Guglielmo sì, ma Szamuely mai!
Degli ussari sì, ma i nomi dei ragazzi di Lenin 3 mai! 
Del nonomai, sì, del tuttoènostro, mai!
Stavano recitando davanti a noi, vecchio mio, stavano recitando!
“Impara a recitare, figlioletto, a recitare,
tanto, tutto non è altro che una commedia…”
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Viribus unitis! Piccolo d’argento, grande d’argento! Signum Laudis, medaglia d’oro al merito militare!
Tacere è d’oro!
In questo paese tutti avevano paura.
Avevano paura di ieri, di oggi, del futuro.
Anche noi siamo stati educati ad aver paura.
Nessuno nuoce per aver taciuto, nuoce per aver parlato.
I poveri c’erano sempre e c’erano sempre i ricchi.
Prega e lavora! Così funziona il mondo.
Avevi frequentato il Levente? 4  Anch’io.     
Destra, sinistra, dietrofront. Passo dell’oca!
Dio Santo!
Abbiamo sempre fatto gli esercizi, a cominciare dell’infanzia!
Abbiamo marciato per tutta la nostra giovinezza!
Se marinavamo il Levente, la polizia ci portava dentro.
Ci picchiavano dentro la guardiola, e il Levente non  
l’abbiamo più marinato.
Le nostre ore di ginnastica erano esercizi di marcia.
Alla quarta elementare imparavamo a maneggiare le armi.
E a voce alta recitavamo tutti i giorni il Padre Nostro.
Durante la lezione tedesca, il Padre Nostro, recitavamo in lingua tedesca.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Ti ricordi?
Noi avevamo l’obbligo di frequentare la chiesa.
A frequentare le case chiuse era proibito.
Portavamo il cappotto Bocskai, e sul berretto avevamo una piuma bianca appuntata.
Ci educavano alla nuova guerra.
Educavano alla guerra contro il bolscevismo.
Educavano contro il pericolo rosso.
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Tu dici: Somogyi - Bacsó, io dico: Sacco e Vanzetti!
Tu dici: Matuska, io dico: Biatorbágy!
Tu dici: Francia Kiss, io dico: Héjas!
Tu dici: Ostenburg, io dico: Prónay!
Dio Santo! Quante cose abbiamo imparato!
Quante cose abbiamo visto!
Abbiamo visto i combattenti marciare con gli elmi ricoperti di foglie di quercia, davanti al Signore Supremo della Guerra.
I cadetti, ufficiali della Ludovica, gregari semplici presi a schiaffi in mezzo la strada, i carabinieri, le suore!
Abbiamo visto il raduno degli disoccupati in piazza Teleki, la passeggiata delle serve davanti la stazione Keleti!
Abbiamo visto i mutilati della prima guerra mondiale.
I morti sopravvissuti all’offensiva Brusilov.
Abbiamo sentito il sibilo dei tubetti di ferro inseriti al posto della laringe.
Mangiavamo carne di cavallo e sul pane spalmavamo strutto d’asino.
Abbiamo fatto parte dell’Azione per la mitigazione della miseria.
Noi ci vestiva la Sua Altezza Serenissima.
La moglie del padrone ci dava vestiti usati.
Noi baciavamo la mano alla moglie del padrone.
Per Natale ricevevamo generosi pacchi regalo dai partecipanti alla tavolata.
Abbiamo visto sopra Budapest il Graf Zeppelin e quel aereo biplano, che nottetempo pubblicizzava la pasta
Schmoll sulle ali.
Abbiamo visto i senza lavoro, avvocati palare la neve, dottori con la riqualificazione diventati tassinari.
Abbiamo sentito la musica straziante dei suonatori dell’organetto.
Alla radio abbiamo sentito parlare Hitler e Mussolini.
Noi sapevamo, cosa aveva pranzato Hitler dopo l’invasione di Vienna.
Tu dici: Hitler!
Io dico: Horst Wessel!
Tu dici: Mussolini!
Io dico: Marcia su Roma!
La polizia ci tirava giù dai paraurti del tram.
Raccattavamo mozziconi, rubavamo carbone dai vagoni e divellevamo le asticelle dei recinti per far fuoco.
Siamo cresciuti senza aver conosciuto la luce elettrica.
Noi siamo cresciuti come l’erbaccia.
La lume di petrolio ci rovinava gli occhi.
Noi non siamo stati mai bravi alunni.
Siamo stati espulsi dalle scuole superiori.
Abbiamo cominciato presto a lavorare e a fumare.
Noi avevamo eternamente fame, patteggiavamo per colui che ci dava da mangiare.
Noi anche oggi mangiamo velocemente, ci ingozziamo, come se avessimo paura, che qualcuno ci toglie il piatto davanti.
Noi pulivamo le scarpe, portavamo il triciclo, trasportavamo bagagli.
E piangevamo insieme alle nostri madri, quando l’esecutore ci pignorava gli ultimi mobili rimasti.
Abbiamo visto lo sgombero forzato, letti di ferro e i materassi di paglia scaricati in mezzo la strada.
E se passavamo col tram davanti al monumento degli Eroi, facevamo il saluto.
Abbiamo visto il cardinale Pacelli, il futuro papa, dare la benedizione al congresso Eucaristico.
E abbiamo visto lo zio Robert distribuire la minestra.
Noi portavamo la coccarda, portavamo la piuma d’aquila e portavamo la stella gialla.
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Tu dici: Luftgefahr!
Io dico: Fliegealarm!
Ci avevano ficcato un elmo antiaereo in testa.
Spegnevamo le case che bruciavano, dissotterravamo bombe inesplose.
Tu dici: Danzica.
Io dico: Corridore!
Tu dici: Leningrado!
Io dico: blocco!
A scuola avevamo imparato di “tirare una linea verticale…”
Linea Mannerheim, linea Siegfried, linea Maginot.
La nostra gioventù è stata la guerra.
Tu dici: Tobruch.
Io dico: Biserta.
Tu dici: Bengasi.
Io dico: El Alamein.
Noi siamo stati innamorati al tempo del fascismo quotidiano.
Frequentavamo le case chiuse, e conoscevamo personalmente le prostitute.
E oggi le incontriamo per strada, frattempo si sono invecchiate, le guardiamo negli occhi e non sappiamo come comportarci.
Noi abbiamo imparato gli inni fascisti.
“Sulle acque dell’oriente scorre la fiumana, guarda
il bluastro monte Fuji, quanta luce solare…”
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Tu dici: Berlino!
Io dico: Reichstag!
Tu dici: Giovinezza!
Io dico: Faccetta nera!
E di nuovo abbiamo imparato i nomi dei generali.
Tu dici: Afrikakorps!
Io dico: Rommel!
Tu dici: Guderian!
Io dico: Rundstedt!
Nei cinema guardavamo i film fascisti.
La squadriglia di Lutzow, Gli Stuka, Polizia Segreta Sovietica, Süss l’Ebreo, L’assedio di Alcazar,
Noi conosciamo i vari tipi di aerei.
Abbiamo visto partire i Messerschmitt, i Focke Wulf
e gli Stuka pronti per l’attacco!
Abbiamo visto i Mustang, i Spitefire, i Moskito,
i Liberatori in avvicinamento, pronti per l’attacco!
Abbiamo visto le stelle rosse sulle ali di Rata, mentre volavano sopra il sanguinante Buda.
Tu dici: Wildebruck.
Io dico: Buda.
Tu dici: Brest.
Io dico: Pearl Harbour.
Tu dici: Cherbourg.
Io dico: Tagan Rog.
Tu dici: I. G. Farben.
Io dico: Ciklon B.
Noi ci capiamo a mezze parole.
Chi era tuo padre? Comunista?
Chi era tuo padre? Socialista?
Chi era tuo padre? Era del Movimento del Risveglio?
Qui, a turno, tutte le famiglie avevano una macchia di vergogna, il suo nome era proibito pronunciare, colui che veniva negato, taciuto.
Questo è un piccolo paese.
Qui c’era sempre qualcuno per nascondere.
Per non farlo trovare dai bianchi, per non farlo trovare dai rossi.
Qui nella maggior parte delle famiglie c’erano dei credenti e infedeli.
Di sinistra e di destra.
Cattolico e ebreo.
Questo è un piccolo paese.
Qui erano tutti interessati in qualche movimento politico.
Pro e contra.
Qui, una volta nella vita, a tutti gira la ruota nel verso giusto.
Qui, una volta nella vita, tutti possono regolare i conti con i propri nemici.
Qui si regolavano i conti anche con i regolatori dei conti.
Questo è un piccolo paese.
E’ come una grande famiglia.
In questa città il Gestapo aveva ricevuto più denunce, che in tutte le grandi città europee messe insieme!
Mentre nei caffè cantano: “ragazzi, vogliamoci bene…”
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Dai carri, i tedeschi ci tiravano le sigarette.
Dai carri, i russi ci tiravano le sigarette.
Noi abbiamo imparato Erika, il canto militare tedesco.
Noi abbiamo imparato Katjuša, il canto militare russo.   
Noi portavamo dei messaggi, distribuivamo volantini.
Noi non sapevamo ciò che facevamo.
Noi sapevamo sempre ciò che facevamo.
La cantina ci è crollata addosso, sopra le nostre teste scoppiava la casa, il nostro compagno di classe è stato dilaniato dalla mina.
Ci avevano rubato la nostra gioventù!
Noi, signore i signori, cari compagni, è ancora un miracolo che non abbiamo perso la ragione!
Noi leggevamo perfino sulle pareti dei pisciatoi pubblici: no – no - mai!
Ci avevano inculcati degli slogan.
In noi era marchiato a fuoco: Justice for Hungary!
L’Uccello Turul, la Via degli eserciti, il principe Csaba, Dolce Transilvania, là, dove scrosciano i quattro fiumi, sei bella, sei stupenda Ungheria…
Ci avevano insegnato il nome di lord Rothermere, il nome di Zadoravetz e della moglie di Papp – Váry.       
Qui nelle vetrine del macellaio, la cartina dell’Ungheria Mutilata avevano formato di salsiccia, il busto di Horthy Miklós avevano formato dello strutto di maiale!
Qui, nelle aiuole della stazione ferroviaria, avevano tosato l’erba a forma di lettere e c’era scritto, che: “Ungheria Mutilata non è uno stato, l’Ungheria integra è il paradiso.”
Noi siamo cresciuti con l’idea dei fiori rossi di Strečno.
Eravamo buoni per il Levente, carne per il cannone e come deportati.
Eravamo buoni per morire di fame e da congelare.
Su di noi sparavano, mentre andavamo a prendere l’acqua.
Ci colpiva la scheggia di mina mentre azzardavamo a ritornare in casa a prendere il fazzoletto dimenticato dalla nostra madre.
Ci stringevano a sé le vedove di guerra affamate, rimaste senza uomini.
Le nostre amanti erano donne dal grembo stanco.
Ma avevamo solo sedici anni.
Coetanei, ma non con unico cuore.
Coetanei, ma non dalla stessa volontà.
Puri e immondi.
Probi e disonesti.
Non v’è un’altra generazione, a cui membri si siano allontanati così l’un dall’altro.
La storia ci aveva fatto a fette, come fa il pasticciere con la torta.
Ma i probi non si son persi di vista.
Come pure i disonesti si son ritrovati.
Tutti del 28.
Gli esecutori e i giustiziati.
Colpevoli e gli innocenti.
In molti siamo partiti, in pochi rimasti.
Sul nostro viso c’era scritto il domani.
Parlavamo la lingua della guerra, ma ci capivamo.
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Tu dici: Eisenhower - io dico: Žukov.
Tu dici: Patton - io dico: Malinovskij, Bradley, Timošenko, Vorošilov, Montgomery.
Tu dici: Monte Cassino - io dico: Stalingrado.
Tu dici: Enola Gay - io dico: Hiroshima.
Tu dici: Coventry - io dico: Nagasaki.
Noi ci capiamo a mezze parole.
Noi siam’ sopravvissuti all’assedio di Budapest.
Non quell’assedio, che i cinegiornali fanno vedere una volta l’anno.
Quelle poche immagini misurate, con quel cavallo vacillante nella via Kossuth Lajos che brucia.
Ma il fuoco martellante di svariate migliaia di cannoni!
Non quell’incursione aerea, che fanno vedere al cinegiornale una volta l’anno.
Con quel povero aereo che cade, colpito in pieno sull’ala.
Signore e signori, cari compagni! A cominciare dall’estate del 1944, Budapest fu attaccato da svariate migliaia di aerei.
Ci hanno rasi al suolo, se vi foste dimenticati, rasi al suolo, proprio come Ludwigshafen, Essen o Düsseldorf!
Sugli alberi di Városliget pendevano brandelli di corpi umani, come caramelle sull’albero di Natale!
Noi non abbiamo visto solo quella manciata di servitori delle croci frecciate, 5che manca poco e ci ricambiano
il saluto dalle immagini misurate del cinegiornale. Quel otto – dieci conduttori del BKV, che corrono fuori proprio in quel momento, davanti l’occhio vigile del parroco Kun, dal cancello della casa familiare.
Noi abbiamo visto il Danubio mentre trasportava a centinaia gli uomini senza vita, uomini uccisi…
Noi, non ci hanno fatto arruolare.
Noi, allora, avevamo solo quindici anni.
Ma dalla nostra generazione provengono i ragazzi scelti della fanteria di San Ladislao, una formazione di 6
lingua ungherese delle SS, gli adolescenti dalle mani sporche di sangue, gli imberbi delle croci frecciate
E dalle nostre file provengono i messaggeri, i portatori di notizie, quelli del volantinaggio, i trasportatori dei cadaveri!
Perché questa generazione, come il cavallo clinico, portava su di sé tutti i sintomi dell’epoca.
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
“Mai all’indietro, solo avanti, che sia questa la nostra
parola d’ordine, spaccando ogni ostacolo, lottiamo per la giustizia…”
Noi siamo giunti in groppa ai venti trionfanti!
Abbiamo rivoltato il mondo. E il mondo girava insieme a noi!
Avevamo fame, avevamo freddo e imparavamo le marce nuove.
“Noi abbiamo imparato già questa guerra…”
Viaggiavamo nella bufera di vento, sopra le carrozze, per procurarci qualcosa da divorare.
Da sopra il treno, la galleria ci aveva sbattuto giù a terra, e il filo teso della corrente elettrica ci aveva staccato la testa!
Le nostre mani si son congelate alle traverse di ferro.
Ma davanti a noi s’è aperto il mondo!
Noi abbiamo visto e sentito parlare Thorez, Togliatti, Duclos, Dolores Ibárruri, Tim Buck, Harry Pollit, Kalinin e Vorošilov!
Noi abbiamo visto e sentito parlare Dimitrov, Tito, Wielhelm Pieck, Károlyi Mihály e Rajk László!
E noi abbiamo incontrato tutta l’unità militare del
Comintern!
Noi abbiamo visto e sentito parlare il maresciallo
Chu – Te, colui che trent’anni dopo, in occasione
della morte di Franco, aveva mandato un telegramma
di cordoglio al governo spagnolo!
Quel Enver Hoxha, che dieci anni dopo diede ordine alle navi di guerra sovietiche di abbandonare il
porto di Durazzo!
Quel Zhou Enlai, che trent’anni dopo è stato tra i primi a riconoscere la dittatura fascista di Pinochet!
Noi siamo entrati nel servizio dello stato, nel servizio diplomatico, nel servizio degli interni.
Noi conosciamo questa città come le nostre palmi.
Noi ci conosciamo. Noi conosciamo tutti.
Noi sappiamo cospirare, tacere, a non ciarlare, custodire il segreto.
Noi abbiamo creduto ciecamente, e ci siamo ingannati ad occhi aperti.
Siamo crollati e ci siamo rialzati.
Tenevamo i alto la bandiera, che più tardi ci hanno strappato dalle mani.
Dalla nostra generazione provengono i grandi cervelli e i babbei.
Ci avevano catturati e percossi.
E noi abbiamo catturati coloro che ci avevano catturati.
Noi ci svegliamo tutti i giorni con la convinzione, di morire nello stesso giorno.
Tra i quaranta e cinquanta noi ci stiamo incanutendo.
Tra i quaranta e cinquanta noi abbiamo già i capelli bianchi.
Noi reggiamo bene gli alcoolici, la tempesta, la fame e il gelo.
Su di noi si può contare.
Su di noi bisogna contare. Su di noi non si può non contare.
Con noi bisogna fare i conti, anche se non siamo tenuti di conto.
Hanno uccisi i nostri migliori amici.
I nostri migliori amici ci hanno uccisi.
Noi eravamo su due lati della barricata.
Sul lato sinistro, sul lato destro.
Noi andavamo a far visita nelle carceri.
Nelle carceri ci facevano visita.
Noi siamo cinici.
Noi, l’infarto del cuore chiamavamo la tromba del cuore.
Ma il nostro cuore, come disse Džeržinskij, è caldo,
e la nostra mente è fredda.
Noi non ci sorprende più niente.
Ci avevano fucilato, ci avevano asportato il cuore, e al suo posto avevano inserito il libretto del partito!
Su di noi sparavano a raffica.
Dentro di noi la guerra non è finita.
Dentro di noi la guerra non avrà mai fine.
Viviamo in pace, accarezziamo la fronte dei nostri bambini, passeggiamo nel silenzio domenicale, sbevucchiamo, discorriamo, ma nei nostri cervelli rombano i motori degli aerei, scoppiettano raffiche,
stridono i cingoli dei carri armati.
Siamo all’erta ad ogni stridore dei freni.
Sentendo la sirena dell’ambulanza, ci batte più veloce il cuore.
E cantiamo, cantiamo continuamente.
“Noi abbiamo già imparato questa guerra…”
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Ogni 4 aprile noi eravamo presenti, abbiamo visto il bosco delle baionette dei squadroni della forza pubblica!
La muta schiera dei soldati, sin dal mattino, come statue irrigidite.
E abbiamo visto Stalin imbalsamato nel mausoleo.
E abbiamo vinto in mille guerre, e abbiamo perso.
E ci siamo risollevati di nuovo.
Dei nostri soccombevano in tanti.
Quelli che son morti. Quelli che riempiono i manicomi, quelli che son impazziti, son diventati alcoolizzati o delinquenti.
Quelli che non c’è la facevano più a portare il fardello.
Dio Santo, cos’è che non c’è in quei fardelli!
Con un fardello così non si può viaggiare da nessuna parte.
Eppure noi otteniamo passaporti per ogni dove.
Possiamo andare dappertutto senza problemi.
Sanno di noi, che ritorniamo anche dal capo del mondo.
Noi non siamo in grado e non vogliamo vivere in nessun altro luogo, solo qui!
Noi qui abbiamo compiti ancora.
Facciamo visita ai malati incurabili.
Seppelliamo i nostri morti.
Quelli del 88, del 89, del 900.
Portiamo nel naso la terribile esalazione dei corpi in decomposizione.
L’odore del sangue e del sudiciume.
Facciamo visita a quelli del 19, ai malati della spagnola, a coloro che con il corpo giallo avvizzito rantolano sui materassi corrosi dall’urina.
Nei loro occhi vacui, balenano cariche di cavalleria, vampe di bocca.
Facciamo visita a coloro, che stavano coricati proni con la mitragliatrice, nel 15 vicino a Monte Solero, nel 17 presso Giustiniana Prima, nel 19 sulle rive del Tibisco, nel 36 vicino a Madrid.
I soldati del Comune. I soldati di Cserni, di Szamuely, i ragazzi di Lenin d’una volta, quelli del capotto di pelle
del palazzo Batthyány, che furono ammazzati dopo la caduta, ammanettati dopo la caduta, coloro che marcivano nelle prigioni dopo la caduta.                   
Coloro, che furono esiliati, mandati a casa, rimandati indietro.
Coloro, che furono scoperti, poi una volta usciti dalla prigione, furono scoperti di nuovo.
Coloro, che avevano conosciuto tutte le prigioni dell’Europa, e gli inferni dei lager.
Coloro, che non hanno mai avuto un attimo di pace, eternamente ricercati, che non si fidavano neppure un dell’altro.
Coloro, che ora ansimando s’aggrappano a noi, e mentre convulsamente ci stringono la mano, col cuore asmatico e polmone ansante canticchiano con voce morente:
“Noi abbiamo già imparato questa guerra…”
Li guardiamo, i loro corpi distrutti, ascoltiamo i loro polmoni fischianti, e non osiamo piangere, anche se vorremmo urlare il nostro dolore.
Ci sediamo vicino a loro, ci chiniamo sorridendo su di loro, e cantiamo insieme a loro:
“Noi abbiamo già imparato questa guerra…”
Di che anno sei? Del 28? Noi ci capiamo a mezze parole.
Anche il nostro silenzio parla.
Non è lo stesso con chi si sta in silenzio.
A noi piace stare in silenzio, in compagnia fra di noi.
Noi siamo pieni di decorazioni.
Noi abbiamo meritato queste decorazioni.
E’ strano soltanto, che siamo troppo giovani per queste decorazioni.
Non abbiamo ancora neppure cinquant’anni.
Tante decorazioni uno s’accumula verso i 70 anni.
Ma noi non avremo mai 70 anni.
Queste decorazioni appartengono alle nostre future vedove.
Loro le sistemeranno in una scatoletta, perché separatamente occuperebbero troppo spazio.
Una volta l’anno le tireranno fuori dalla scatoletta, le puliranno dalla polvere, le lucideranno per bene, e rimetteranno nuovamente nella scatoletta.
Finché verrà un giovane esploratore, busserà alla porta, e preleverà le decorazioni del compagno X, in nome del gruppo Lo scoiattolo, per una custodia socialista.
E le decorazioni passeranno in possesso del gruppo
Lo scoiattolo.
Le custodiranno sotto vetro, una volta all’anno le spolvereranno, le lucideranno per bene, e il capo dei giovani esploratori parlerà loro del compagno X, lodando i suoi meriti, racconterà che grandioso uomo che era colui, che un giorno queste decorazioni portava.
Soldato valoroso del movimento rivoluzionario! E la bandiera che gli è caduta dalla mano, adesso siamo noi ad alzare in alto e continuiamo a portarla…
Ma siamo ancora in vita. Viviamo ancora. Sebbene la nostra vita avessimo già vissuta.
Noi abbiamo vissuto più che tre generazioni messi insieme.
Abbiamo visto molto, sentito molto, sappiamo molto.
Eppure non sappiamo niente.
Ma siamo ancora qui. Per ogni dove. Sotto e sopra. Dappertutto.
Nelle torri di controllo. E nei reparti intensivi.
Noi, del 28.
Ma sentiamo ormai sul collo l’alito rovente della generazione che ci insegue.
Sono sulle nostre orme.
I nostri figli. I nostri carissimi figli.
Un giorno saranno loro a seppellirci, negli nostri ultimi minuti loro saranno seduti ai bordi del nostro letto e canteranno insieme a noi:
“Noi abbiamo già imparato questa guerra…”
Canteranno con noi?
 
 
1. Triplice intesa, fu un sistema di accordi sottoscritta 8 marzo del 1904, tra la Gran Bretagna, Francia e la Russia, sotto nome di Entente cordiale, con lo scopo di opporsi alla triplice alleanza di Germani, Austria e Italia.
2. Comune – Repubblica sovietica ungherese -  forma di governo dell’Ungheria, formatosi sotto pressioni del popolo, a guida comunista, di breve durata: dal 21 marzo 1919 sino al 1 agosto dello stesso anno.
3. Lenin – ragazzi. Distacco della milizia politica, una formazione terroristica allo scopo di annientare qualsiasi rivolta interna, durante la Repubblica sovietica ungherese.
4. Partito delle Croci Frecciate. Partito filo - nazionalista ed antisemita, fondato nel 1939. E’ stato al governo solo per un breve lasso di tempo tra il 1944 e 1945.
5. Levente – istituzione che si occupava dell’educazione morale - religiosa, fisica e della formazione premilitare degli adolescenti (tra 12 e 21 anni) nell’epoca fascista. Fondata nel 1921 fu abolita nel 1945.
6. La divisione San Ladislao era l’unità elitaria della fanteria dell’Armata Ungherese, è stato istituito negli ultimi anni della seconda guerra mondiale. Il suo capo di stato maggiore era il generale Horthy Miklós, detto anche il Signore Supremo della Guerra.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

Related videos


minimap