Tóth Árpád: Új tavaszig vagy a halálig

Portre of Tóth Árpád

Új tavaszig vagy a halálig (Hungarian)

Most, hogy megint útfélre estem,

Eltünődöm e téli esten,

Mi volt az élet, uramisten?

 

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,

Fakó robot és kénytelenség,

Száz bús határ reménytelenség.

 

Borult egek kevés azúrral,

Koldus pajtásság pár nagy úrral,

Pár ájult nóta, tépett húrral.

 

Egy-két vad mámor nyoszolyája,

Egy-két asszony jó, meleg szája; -

Volt, nincs. Csöndes a szívem tája.

 

Most itt ülök, roppant hegyek közt,

Betegen a többi beteg közt,

Múltnak háttal, halállal szemközt.

 

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?

Lassan szétszéled a homályban

Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

 

Nyomukban, mint fekete bundás,

Begyűrt süvegű öreg kondás,

Hallgatva ballag a lemondás.

 

S mégis, a csönd-paplanú télben,

Nagy nyugalom évadját élem -

Érzem, az Isten gondol vélem.

 

Mint a bokrok setét bogyókkal,

A hó alatt zamatozókkal,

Megrakva szívem hűvös jókkal.

 

Hogy mire jókkal, majd megválik,

Mire a hó gyapja lemállik,

Új tavaszig vagy a halálig.

 

Fekszem megadva, békén, resten,

S néz rám, át a végtelen esten,

Tűnődve sorsomon, az Isten.

 

Új-Tátrafüred, 1925



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Sino alla primavera od alla morte (Italian)

Or che di strada ancora sono uscito

In questa sera d'inverno io mi chiedo

Cos'è stata la vita, mio Signore?

 

Questo essa è stata: tanta opacità

Spento tributo e gran necessità

Limiti tristi a cento, disperati.

 

Cieli coperti con poco d'azzurro

Questua amicizia con due signoroni,

Di lisa corda due note svenevoli.

 

Di talamo un paio d'ebbrezze selvagge,

Di donna un paio di belle labbra calde,

Vero, non vero; il mio cuore ora tace.

 

Adesso siedo tra monti maestosi,

Malato in mezzo ad altri malati:

Spalle al passato, alla morte dinanzi.

 

Sarà diverso? Devo attenderlo forse?

Nell'ombra sbandano senza padrone

Lenti i miei averi, aneliti, ideali.

 

Le loro orme, qual nero impellicciato,

Segue un vecchio porcaio incappucciato,

Piano s'avanza muta la rinuncia.

 

Nell'inverno dalla coltre silente

Però vivo una stagione di pace,

Io lo sento che Dio pensa con me.

 

Come i cespugli con le scure bacche

Sotto la neve serbano l'aroma,

Colmo il mio cuore è di fresche bellezze.

 

A che sarà servito non sapremo

Sinché di neve il manto non si sfalda,

Sino alla primavera od alla morte.

 

In pace giaccio, pigro, rassegnato,

E mi osserva dalla sera infinita

La mia sorte meditando il Signore.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.emmedibi.it

minimap