Tóth Árpád: Élégie à un buisson de genêt (Elégia egy rekettyebokorhoz in French)

Portre of Tóth Árpád

Elégia egy rekettyebokorhoz (Hungarian)

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,

S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja

A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,

Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz

Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,

Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,

S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

 

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag

Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,

Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat

A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor

Bányáiból a bú vihedere kereng fel,

Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor

Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

 

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok

S a sűrű napsugár forró arany verése

Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,

Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát

Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,

Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát

Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

 

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét

A kínok vasszöge szorítja össze testté,

S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

Bár fájó szögeit már a létentúli lét

Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:

A néma szirteken békén omolni szét

S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

 

És hát a többiek?... a testvér-emberek,

E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,

Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek

Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, -

Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve

Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:

Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,

Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

 

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon

Csak miriád virág szelíd sajkája leng:

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,

Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva

A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!

S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,

S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Élégie à un buisson de genêt (French)

Sur le dos étendu dans la montagne herbeuse,

Je vois pencher vers moi le genêt doux et fin.

De sa parure d'or les corolles nombreuses

Sont autant de menus canots aériens;

Je les regarde comme un géant débonnaire,

Mais si ma bouche exhale un soupir de mon cœur,

C'est pour eux l'ouragan, ses subites colères:

Toute la flotte d'or en tremble de terreur…

 

Vous qui voguez de par l'été, joyeux navires,

Dans l'air tranquille et bleu de cet après-midi,

Si parfois vous effraie le géant qui soupire,

Il est si sombre et malheureux, pardonnez-lui!

Pardonnez-lui, c'est le grisou de la souffrance

Qui des puits mornes de son âme monte ainsi.

Vous ne pouvez savoir quelles mines immenses

De misère et de nuit ce monstre cache en lui.

 

L'air vous berce sans bruit; l'argent frais de l'averse,

L'or bouillant du soleil coulent dans votre cœur

Sans qu'il lui soit besoin de savoir qui lui verse

Ces douces cargaisons de nectar et d'odeurs.

La rosée vous fait don de ses coûteuses perles,

Nous n'errez pas, quêtant d'illusoires trésors.

Capitaine têtu, l'esprit ne vous harcèle

Pour que des vains désirs découvriez le port.

 

Moi-même je ne suis qu'un vaisseau. ma membrure

Ainsi que les martyrs est rivée de boulons;

Le pilote me lance en folles aventures

Sans me laisser bercer mon mal aux golfes blonds,

Alors que l'aimant doux de la montagne astrale

Vers l'au-delà tire mes clous très lentement,

Et qu'aux récifs, épave nue qui roule et râle,

J'aspire à me pulvériser dans le néant.

 

Et les autres, les hommes frères? Pauvres barques

Qui courent ballottés vers de viles conquêtes

Emportés par leur voile inique ou par les vagues

Tous orphelins plaintifs et pirates, qu'on jette

Dans le sang et les pleurs du moderne déluge.

Que notre sort est triste, hommes, pauvres vaisseaux!

Nul pur comme Noé ne trouvera refuge,

S ur un autre Ararat. Périr est notre lot.

 

Oui, nous périrons tous, peut-être, et sur la terre

Ne surnageront que les doux esquifs des fleurs,

L'arc-en-ciel unira l'herbe à la nue altière,

Une fête muette élira ce bonheur:

L'homme n'est plus! Alors la matière ancestrale

Gémira épuisée – C'est la fin du tourment –

Et d'un lotus, ouvrant la lèvre virginale,

La paix au vol de neige essorera gaiement.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.c3.hu/~eufuzetek/fr

minimap