Szörnyű ott, de jó, hogy
hamar elmehetek. Szörnyű itt, még
az a jó, hogy legalább elmenni nem kell
innen. Mindent neheztelésnek érzek: a galambok
megszokták kutyánkat, feleségem
kaját visz nekik, jönnek, erőszakoskodnak,
most, hogy én megyek kutyánkkal. Semmi
jelentősége, de engem lehangol. Mi
akar tőlem bárki bármit? Én egy hagyományos
elbeszélésen dolgozom, ott valaki
azt írja, mondjuk, valahova, ahova
elmegy, megérkezik, azt írja: látni
se akarlak titeket, ez meg az. Aztán
snitt, egy sörözőben látjuk viszont
őt, megismerkedett egy lánnyal. Na, most
hogyan tovább? Röhögnek a markukba
az ottaniak, már kampó neki, vagy
nagyon is áttekinti? Miért ment? Mit akarnak
tőle, netán megtudni tőle? Megtudjuk? Akarjuk
egyáltalán? Jó ürügy az alaptörténet
mindenfélét elmondani, rendszeresen,
feszültséget teremt, hogy hosszan másról
van szó, nem az van, hogy ez a figura és
ez a lány, vagy hogy ki és miért van a háttérben.
Mint Longchamp egy tévéadásban: harsogó sötét zöld
minden, ilyesmihez illik jól a nyers narancs-szín,
olajpasztellal. A tribünről látszik fél Párizs, nézd,
mondja a figura. Eldobom a csikket.
