Toldalagi Pál: Egyhelyben

A tenyerébe temette arcát,

szíve nehéz volt, csend volt, nem zavarták,

sem emberek, sem állatok, se gépek,

az élete, úgy tetszett, töredék lett,

egyfajta csonkja egy egész darabnak,

gondolatai egyhelyben maradtak,

nem ösztönözték semmiféle példák,

és nem értette semminek a célját,

nem érezte, a szél játszik a hajával;

mint az, aki a szomszédságból áthall

valami mormogást, miközben alszik,

olyanná lett egész tetőtől talpig

U dlanove skriveno lice, nepomičnu

tišinu, bezgraničnu samoću nisu

ometali ljudi, mašine, životinje,

život je, činilo se, na krhotine

raspala, na deliće od jedne celine,

njene misli nisu se pomerile,

nisu nju pokretali primeri

niti oduševljavali ciljevi,

kosa nije primetila igru vetra;

kao neko, do koga tek tokom sna

preko zidova dopire žamor susedstva,

poput kipa postala je nepokretna