Vörösmarty Mihály: An die Sinnende (A merengőhöz in German)

Portre of Vörösmarty Mihály

A merengőhöz (Hungarian)

Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843



An die Sinnende (German)

Wohin nur will dein schöner Blick entgleiten,
da er in ungewisse Ferne strebt?
Sucht er die dunkle Blume alter Zeiten,
auf der die Träne der Enttäuschung bebt?
Vielleicht siehst in der Zukunft fahlem Schleier
du dich von Schreckensbildern gar bedroht,
mißtrauen nun dem Schicksalprophezeier,
der dir ein Glück auf falschem Wege bot?
Schau dir die Welt an: Wieviel Millionen,
wenige aber, die der Tag beglückt!
Die Träumerei wird bitter uns belohnen,
die weit in die gemalten Himmel blickt.
Was könnte einen Menschen denn beglücken?
Wohlstand und Ruhm? Und wär's im Überfluß,
der Unersättliche muß dran ersticken,
und Herzensfreude ist ihm kein Genuß.
Für Sträuße trägt man keinen Wald zusammen;
wer sehn will, blickt nicht in der Sonne Strahl;
wer sich in Wollust wälzt, wird nicht entflammen:
Nur dem Bescheidnen wird kein Wunsch zur Qual.
Wer Herz und Seele menschlich will verschwenden
und wenn sein Lebensdurst nicht ganz entschwand,
wen niemals Stolz und Gier und Glanz verblenden,
nur dieser findet hier sein Heimatland.
So laß die fernsten Wünsche nur verblassen:
Die ganze Welt ist doch nicht mein und dein:
Soviel das Herz für sich vermag zu fassen,
nur soviel wird auch unser Eigen sein.
Was war, was wird - das ungeheure Wogen,
es hat in unsrer Brust zu wenig Raum;
Luftschlösser kommen hoch vorbeigezogen,
vor ihrem Glanz erschrickt des Herzens Traum.
Willst du auf etwas in der Zeit vertrauen,
willst du hier lieben, denken gut und klug,
dann mußt du in der heitern Nähe bauen,
such nicht der weiten Ferne schönen Trug.
Was du besitzest, sollst du nicht verschleudern
für Traumgeld, ungreifbar für deine Hand:
An vagen Träumen wirst du schmählich scheitern,
durch sie wird Heil in Kummer nur gewandt.
So wende deinen schönen Blick und neige
dich uns zu, wie ein Vogel wiederkehrt
nach langem Flug auf seine grünen Zweige,
nachdem die großen Wälder ihn betört.
Bleib doch bei uns mit deinen jungen Blicken.
Weck Frohsinn auf des Freundes Angesicht:
Du, Sonne, sollst den Mittag ihm beglücken,
ihm Freude geben, Kummertränen nicht.




minimap