Vörösmarty Mihály: Gedanken in der Bibliothek (Gondolatok a könyvtárban in German)

Portre of Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban (Hungarian)

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844



Gedanken in der Bibliothek (German)

Bedenk: Wo du jetzt eintrittst, o Gelehrter,
auf fortgeworfnem Lumpenzeug der Menschheit,
mit Lettern, düster wie die Winternacht,
steht aufgedruckt die grauenvolle Lehre:
"Millionen kennen nur die Not der Welt,
und ein paar Tausend wäre Glück beschieden,
wenn sie mit Göttergeist und Engelsseele
die Tage ihres Lebens nützen könnten."
Wozu der Kram? Daß wir wie Schafe weiden
auf diesem Zeug? Von leerer Wissenschaft
ganz vollgefressen unsern Tag versäumen?
Den Gottestag! Das Leben der Nation!
Wozu der Kram? Ich spüre am Geruch
die ganzen Sünden dieses Menschentiers.
Auf diesem Blatt steht Tugend; aber einst
war's eines Räubers Rock. Und was ist dort?
Der Unschuld jugendfrohe Tage glänzen
auf der mißbrauchten Jungfrau zartem Kleid
so gut wie auf der Dirne Lotterhemd.
Hier das Gesetz - Gewänder von Rebellen
und falschen Richtern, blutigen Tyrannen:
Nun weißgewaschne Seiten eines Buches.
Geheimnisse von Zahlen und Maschinen!
Doch jene, die das Kleid zerrissen haben,
auf daß ein hübsches Buch daraus entstehe,
sie alle, die, auf Ixions Rad gefesselt,
vom tollen Sturm und Wind getrieben, endlos
in Wahnsinns Abgrund kreisen, sind vergessen.
Ein weiser Kopf träumt auf dem Bett des Irren;
Astronomie mißt Welten über Welten
auf Lumpen einer blinden Bettlerin:
So Licht und Nacht auf einer schlechten Seite!
Ein Buch entstand hier aus dem Kleid von Sklaven,
von Feigen, drin erzählt die Heldenzeit
der Freiheit unvergeßliche Geschichte.
Die Treue spricht, die Freundschaft auf dem Blatte,
das ist gemacht aus des Verräters Kleid.
Ach, schrecklich haust die Lüge überall!
Des fahlen Blattes Totenangesicht
straft Lügen, was gedruckte Lettern sagen.
Der Länder Lumpen! Bibliothek dein Name,
wo ist das Buch, das uns zum Ziele führt?
Wo ist des größten Teils Glückseligkeit?
Und schritt durch Bücher denn die Welt voran?
Sie ging, daß ruhmreich ihre Völker sind
und ihre Schlacke um so schrecklicher,
daß die erzürnte Brust zerlumpter Menschen
berühmter Brut die Pest herniederseufze.
Doch solln wir stürzen, was Jahrtausende
beim Tageslichte der Vernunft erschufen?
Der Weisen Werke und der Dichter Schriften
und was aus Goldbergwerken der Erfahrung
die Zeit mühselig an den Tag gebracht?
Wie viele Seelen haben sich zerstört
und wachten an des eignen Herzens Bränden,
um den verirrten, heimgesuchten Menschen
den Halt zu geben, Richtung, Kraft und Trost.
Die stillen, immer noch verkannten Helden,
die - selbstverständlich erst nach ihrem Tod,
und als es kostenlos geschehen konnte -
die Welt mit hohlem Dank vergöttert hat,
Märtyrer volksbeglückender Ideen,
sie alle mit den andern Lumpenhändlern,
mit den zerquälten Köpfen, morschen Herzen
und mit den Lehrern schlechter Leidenschaften,
sie sollen - Gute im Gefolg der Schlechten -
auf glühenden Scheiten ganz zu Asche werden?
O nein, niemals! Der Schmerz nur sprach aus mir,
weil, ach, so viel entschloßner Seelen Mühen,
so lichte Geister nicht bewahren können
der Scholle Söhne vor des Abgrunds Schmach,
und weil auf dieser Erde kaum ein Winkel,
kaum eine Flur im öden Sand noch ist,
wo man am höchsten schätzt den Namen Mensch
und dem, der diesen Namen trägt, als Erbe
gegeben sind die Urrechte der Schöpfung -
Mit Ausnahme der schwarz gebornen freilich,
weil jene Herren sie als Vieh betrachten,
mit Riemen peitschen Gottes Ebenbild.
Und doch - und doch: man muß sich heiß bemühen.
Ein neuer Geist beginnt sich hochzukämpfen
und bricht sich durch die Seelen neue Bahn:
In rohe Rassen reineres Gefühl
will er und bessere Ideen flößen,
daß endlich sie im Herzen sich umarmen,
Gerechtigkeit und Liebe bald regieren;
daß auch der letzte Bauer in der Hütte
getrost sich sagt: Ich bin ja nicht allein!
Ich habe Brüder, viele Millionen;
sie schützen mich, und ich beschütze sie.
Ich fürcht dich, Schicksal, nicht, was du auch planst.
Das ist's, weshalb man nicht verzagen darf.
Laßt uns mit Bienenfleiß zusammentragen,
was unser Hirn in guter Stunde schafft,
und sind die kleinen Steine all beisammen,
erbaun das Babel wir der neuen Zeit,
bis es hoch droben an die Sterne stößt.
Und wenn wir blickten durch die Himmelspforte,
wenn die Musik der Engel wir vernahmen,
wenn alle Tropfen unsres Menschenblutes
durchglüht sind von dem Feuer höchster Lust,
zerstreun wir uns wie einst die alten Völker,
von neuem hier zu dulden und zu lernen.
Das ist das Schicksal - und es gibt kein Ende.
Kein Ende, eh die Erde nicht verödet
und ihre Kinder nicht zu Stein erstarren.
Was haben wir zu schaffen hier? Zu kämpfen
und zu erfülln die Wünsche unsres Geistes.
Wir Menschen, Erdensöhne, Himmelskinder
mit Seelen, die gleich Fittichen uns tragen,
wie sollen wir, statt höher vorzustoßen,
nur leben wie der Vogel, der im Schlamm,
im Sumpfe rührt gelangweilt alle Tage?
Was haben wir auf dieser Welt zu schaffen?
Nach Kräften für das Edelste zu kämpfen.
Denn vor uns steht das Schicksal unsres Volkes.
Wenn wir es aus dem Abgrund freigekämpft
und in dem reinen Strahl der Geisteskämpfe
so hoch gestellt, wie wir nur reichen können,
dann sagen wir am Ende unsrer Tage:
Dir, Leben, danken wir die Segensgaben!
Es war Genuß und Mannesarbeit auch!




minimap