Vajda János: Trent'anni dopo (Harminc év után in Italian)

Portre of Vajda János

Harminc év után (Hungarian)

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Trent'anni dopo (Italian)

E’ avvenuto, quel che mancava ancora,
S’è compiuto il fato della nostra esistenza terrena.
Ci incontriamo – sorte misericordiosa! –
Davanti la tomba – un’altra e per l’ultima volta.
Credevo, mi conoscerai, ci sarà del tempo,
Dentro di noi il dolore invertirà il posto;
E vedrò scorrere, quando sarà tardi,
Le lacrime del pentimento sul tuo viso.

Perché è enorme, ciò che io avevo perso,
Per sopportar’, la forza, mi aveva dato il cielo,
Quel che io vedo, non vede nessun altro,
Perché di miracoli è capace il mio ricordo.
Dal passato, mi balena davanti un minuto,
Come un’isola sommersa dall’oceano;
Ed io rivedo di nuovo il tuo giovane viso,
Quando il tuo cuor non batteva per nessun altro.

Questa magia, anche su di te si riverbera,
Quest’anima è la tua Vesta – chiesa.
Rappresentata nel suo altare vedi te stessa,
Cosa sono io per te ormai capisci da sola:
Quando avrò lasciato la vita temporale,
L’eternità dell’amore e delle preghiere
Rinchiusa nei canti, nella morte…
Eppure il cielo, vedi, ci aveva uniti insieme!

Tu, che i tuoi tesori incompresi, le tue grazie,
Avevi sprecata per le persone indegne;
Io, prigioniero penitente di quest’idolo freddo,
Che ogni voluttà nel cuore aveva soffocato:
Or’ siamo seduti come anime nelle catacombe,
E ci guardiamo a lungo, senza parole…
Nei nostri sguardi, ahimè! Non il perduto,
Ma il dolore del non conquistato paradiso.

Così sta ferma la luna dopo la bufera furiosa,
Sopra una nuvola torreggiante e acquietata,
E guarda di sotto, melanconica, nella notte,
Tristemente, senza alcuna passione,
Ascoltando il silenzio sepolcrale,
Sotto il bosco oscuro e spettrale,
Mentre dagli alberi grandi lacrime
Cadono silenziose sulle foglie avvizzite…

 

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap