Vas István: Última Realitas (Ultima realitas in Portuguese)

Portre of Vas István

Ultima realitas (Hungarian)

Tudom, tudom, te is egy kissé szégyeled,
Hogy nem úgy írok, mint az igazi énekesek,
Sőt néha magam is eléggé szégyelem magam,
Hogy így beszélek, ilyen hétköznapian,
Hogy mindig ezeket emlegetem, a köznapi dolgokat,
És nem az apokalipszist, a mennyet, a poklokat.
Igen, nem tagadom, ha olvasom, mindig irigylem,
Mi minden zsúfolódik össze a verseikben.
Ott gomolyog nyelvi varázzsal, barbárul összedobálva
A régiek alvilága, az újak galaktikája,
A mítoszok összessége, plusz a robbanó atomok -
Bevallom, mindezekre én alig gondolok.
S ha néha eszembe tódul, félredobom sietve:
Tudom, hogy úgyis jut majd elég időm ezekre.
Tudom, ez zár magába időtlen időkön át,
A Hades, a holtak szigete, az unalmas szörnyvilág.
Mert énnekem hiába festik leleménnyel újonnan:
Ez az a régi grand-guignol, amit mindig előre untam.
Ez az a hátborzongató, hatalmas ócskaság,
A létalatti létek, vagy a transzcendenciák.
Ezek azok, amiktől a lelkem émelyeg, ásít:
Új gőzön felmelegített, maradék mitológiáik.
Hiszen értem ezt, éltem ezt én is, mikor az árnyadatok
Hirtelen egyezése szívemre, agyamra csapott,
A vijjogó bizonyosság, hogy valahogy, valahol
Fut hétszer körbe a fekete víz, és tátog a puszta Séol.
Volt, mikor feltört bennem is az alvilági láva,
Esővert, éji kertben voltam Thanatos fuvolása.
S hogy beleillett az ősvilág gomolygó tájaiba
Az imbolygó világkép, a modern fizika,
Hogy az anyag, a kételyek főlé meredő, szilárd tömeg
Vadul keringő, villamos töltésektől rezeg,
A sugárzás határozatlansági viszonya,
Hogy ami szilárdnak látszik, merő koincidencia,
S ha a tényeket, a bizonyosat vélnéd érinteni,
Ezek is csak képletek, világvonalak metszései.
S az okot és az okozatot, a merész kutatást magába nyelte
Az ősidőktől létező éjfél, a démonok kertje.
De énnekem egyremegy, őstojás vagy robbanó atom,
Hogy régi vagy új mitológiák között unatkozom,
Mert fütyülök én mindenre, ami változhatatlan, örök,
S amibe majd eónokig oldódva elmerülök,
A léttelen létre, az ősi-sötét bálványra fütyülök –
Nekem az a csoda, ami ide fel, az elmúló fényre lökött.
Csak az a csoda, ami elmúlik, ami egy percig marad itt,
Ami nem volt, nem lesz, és amíg van, folyton változik,
Az életbentartó, harminchét alatti, hétköznapi láz,
A sokféleség, az egyediség, az ultima realitas,
Ami feltűnik, eltűnik, és ha volt, nem lesz többé soha,
S eónok mulva se teremti meg mégegyszer a Világok Ura.




PublisherHolnap Kiadó
Source of the quotationVas István: Összegyűjtött versek I-II.

Última Realitas (Portuguese)

Eu sei, eu sei, também tu te envergonhas um pouco
porque eu não escrevo como o fazem os verdadeiros cantores,
e por vezes eu próprio me envergonho
de falar assim, de um modo tão banal,
de mencionar sempre assuntos quotidianos
e não o apocalipse, o paraíso, o inferno.
Quando leio os outros, admito-o, invejo-os
pela abundância, pela densidade dos seus poemas:
desordem bárbara, sortilégio verbal: neles rodopiam
o reino sombrio dos antepassados, a galáxia dos modernos,
o referencial dos mitos, as deflagrações atómicas
– são coisas, confesso, em que penso raramente.
Se afloram o meu espírito, afasto-as com rapidez;
sei que nunca me faltará tempo para elas.
Também sei, é certo, que me encontro cercado
pelo Hades, a ilha dos mortos, o insípido reino dos monstros.
É inútil que o descrevam com elevado engenho,
será sempre o velho circo do meu aborrecimento,
a antiquada, grandiosa e macabra melodia,
as existências subterrâneas, as transcendências,
essas coisas que apenas me fazem bocejar,
velhos cacos da mitologia aquecidos em banho-maria.
Evidentemente, conheço-me, eu próprio vivi o momento
em que a harmonia dos dados me tocou o coração e a mente,
a certeza gritante de que algures, de algum modo,
correm sete círculos de água negra e se abre
a goela do Seol deserto.
Ocasionalmente a lava dos infernos também jorrou em mim,
assim como fui ocasionalmente o flautista de Thanatos
chicoteado pela chuva num jardim nocturno.
Às paisagens vertiginosas de um mundo ante-diluviano
adaptava-se a vacilante visão cósmica da física moderna,
a ideia de que a vibração da matéria
– essa sólida massa emergente das dúvidas –
é devida à gravitação selvagem de cargas eléctricas,
é a relação da incerteza das radiações,
a ideia de que a solidez é pura coincidência,
que as certezas, os factos que acreditamos tocar
são apenas fórmulas, intersecções de linhas universais.
Causas e efeitos, a procura ardente, foram
abafados pelo jardim dos demónios, a longa noite das origens,
mas para mim é o mesmo, o ovo cósmico ou o átomo explosivo,
sinto-me oprimido entre velhas e novas mitologias,
estou-me nas tintas para o imutável, o eterno,
que um dia me absorverá, reduzido a iões;
para o ser inexistente, o negro ídolo ancestral.
Para mim o milagre é o que me trouxe aqui, na luz fugidia,
milagre é o que se esvai, que perdura um instante,
o que não existiu, não existirá e muda icontinuamente,
a febre quotidiana, abaixo dos trinta e sete, que garante
a sobrevivência, a diversidade, a realidade,
essa última realitas,
o que aparece e desaparece, o que se já esteve não voltará,
o que depois dos iões nem o Senhor dos mundos poderá recriar.



PublisherPorto, Limiar
Source of the quotationPoetas Húngaros

minimap