Vas István: Via Appia

Portre of Vas István

Via Appia (Hungarian)

Látta-e Jézust Péter a Via Appián? Mennyi gyerekelképzelésem: hogy hátha mégis járt ott a fehér úton, a holdsütésben. És mennyi kétely és talány. Aztán a könnyű magyarázat: hogy azt látta, amit belül látott, s egyremegy a Genezáret vagy a Via Appia. Hiszen akkor is testileg, és akkor is azt a testet, amelyet mindnyájan úgy szerettek, hogy föl kellett támadnia.

Quo vadis - hova mégy?
Itt Rómában hova? Én mindig megértettem Péter eszét. Nem volt könnyű belátnia, hogy mégis meg kell halni Krisztusért. Nem volt elég? Meg aztán kezdte tudni már, milyen a kezdeti gyülekezet. Igen, mi ismerjük a csontokat meg az üregeket a Via Appián, az ügyetlen rajzokat a katakombák falán, a bárányt meg a halat, a Pásztor antik testén redőző hosszú, keresztény új ruhát, és az iparosok jeleit, a mozsarat meg a kanalat, még láthatjuk a világtalan emeleteken és labirintusokon át, mélyen a Via Appia alatt. De ő láthatta azt is, ami a katakombákon kívül maradt, és kezdte látni talán az életüket és azt, hogy a földön nemcsak meghalni, élni is lehet. És azt is, hogyan.

De csont, az van, és üreg, az van. Hány sír volt? Százezer.
Kívül a falakon. Ezeknek nem kellett az, ami belül volt, nem az a hatalom. Nekik nem volt elég az a Róma, az ívek, oszlopok, az a világkeverék. Én pedig azt hittem, az volt a legszebb, s ha nem is a legjobb, de a legnagyobb, valami egyszervoltan nemes, valami majdnem-végleges. És talán mégis több lehetett, mint ez a mai, mint az autók bogárzó tébolya, a hivalkodva szikrázó kirakatok, a szövetek, bőrök, selymek, műanyagok, s ruhák és dolgok bűvölő divatja, s az édeskésen pávázó barokk, meg este a neonkáprázatú zsibárusutca, a gépkocsik stoplámpáinak piros ördögvillogása, több tán, mint a tej- és mézígéretű lányok sötét szemének villanása, s több, mint együtt a Vatikán meg a Quo vadis dancing a Via Appián. Mégiscsak több lehetett. És mégse kellett nekik, akik jöttek egyre többen a Via Appián, többnyire az apostolok lován, ahogy küldte őket a Kelet. S a falak mögül is az elégedetlenek, a tétova és misztikus remények, az iparosok, a rab és "szabad" szegények, s mint ahogy tudvalevő, volt köztük előkelő, igazi római, bár legtöbbje nő. S a falakat, az íveket, oszlopokat szét akarták porlasztani. Mélyen a Via Appia alatt. Meg tudod érteni? És te hol álltál volna akkor, Carciusom? És én? Bizony, én se tudom.

Mi minden történt a Via Appián.
Régebben és azután. Hiszen itt állt az a hatszáz kereszt, rajta a hatszáz rabszolgatest, megfeszítetten. Akkor még nem szerepelt az Isten. A köztársaság korában. Nem úgy haltak meg, mint a hitükért megfeszítettek, a védtelenek, nem úgy, mint aki vért ontani nem tud, nem akar: ők verekedtek vadul és bátran. Melyik ügy volt a reménytelenebb? És melyik az erősebb? És melyik a bátrabb? Az elbukottakért bosszút álltak, ha nem is hamar: az Aurora ágyúival. És akik győztek? Meghúznád-e a határvonalat a Via Appia fölött és a Via Appia alatt, kedves Carciusom? Bizony, bizony.

Keresztek jobbra-balra, végig a Via Appián.
Korán volt még, korán. A köztársaság idején. Még nem volt remény. Nem látszott még, hogy Róma elfajul, s hogy mi a régi, mi az új. Nem voltak még túl dekadensek, s azt hiszem, az a város még virulensebb lehetett, mint a mai pénzvilág, mely Jézus után kétezer évvel Mammonhoz ereget még egyre új neonimát, s vonaglik érte A Via Venetón s a zsibárusok sikátorain át a legszentebb helyekig. De nekik mégse volt se szép, sem elég. Ezért kellett uraiknak keresztekkel szegélyezni a Via Appiát. És azt hiszed, a keresztjeiket nem őrzi a kereszt? Vagy azt hiszed, belőlük senki sem maradt, aki ott legyen a többivel a Via Appia alatt? Nem, te sem hiszed ezt. Vagy ha itt volnál, talán te különbséget tennél itt a Via Appián és elválasztanád a szívtől a májat és vesét s megmondanád, melyik az igazi hit és mi a merő anyagelvűség?

Quo vadis, Domine?
Ma is ezt visszhangozza Róma dzsungele, ahogy egymásra épült rétegeken és egymásnak felelő ezredéveken át összegabalyodott. Vagy jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy volt, azt gondolod? De nekik nem kellettek az ívek, oszlopok. És ha Róma sem élte túl a végzetet, mi lehet ami végleges? Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsúfolja Péter földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek és vele az enyémet, bár berzenkednek józan érvei, és oly nehéz megérteni, hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig új útra küld a még és újra még. S ha egyszer szembejön veled, te is már tudva kérdezed:
Hová mégy?



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.ekor-lap.hu

Via Appia (French)

Vit-il Jésus, Pierre, Via Appia ?
Combien de mes rêves d'enfant : peut-être y marchait-il tout de même, sur la route blanche, au Hair de lune. Et combien de doutes et de mystères. Et puis, l'explication facile : il vit ce qu'en lui voyait, et peu importe que ce fut le Genezaret ou la Via Appia. Parce qu'aussi bien en chair et en os, et aussi bien ce corps que tous avaient tant aimé qu'il en devait ressusciter.

Quo vadis - où vas-tu ?
A Rome, ici ? J'ai toujours compris la pensée de Pierre. Il n'était pas facile de comprendre qu'il fallait malgré tout mourir pour le Christ. Ce n'était pas assez ? Car déjà il commençait à comprende les premières communautés. Certes, nous, nous connaissons les ossements et les cavités de la Via Appia, les dessins maladroits sur les murs des catacombes, l'agneau et le poisson, et sur le corps antique du Pasteur le nouvel habit chrétien, long, plissé, les enseignes des artisans, le mortier et la cuillère, on peut encore les voir, parmi les étages aveugles et les labyrinthes, tout au fond, sous la Via Appia. Mais lui, il pouvait voir le reste aussi, à l'extérieur des catacombes, et peut-étre commençait-il à voir aussi leur vie, et qu'on pouvait ne pas seulement mourir sur terre, mais vivre aussi. Et puis, aussi, comment.

Mais des ossements, il y en a, et des cavités, il y en a. Combien de tombes ? Cent mille.
Hors les murs. Ceux-là, ils ne voulaient pas de ce qui se trouvait à l'intérieur, pas de ce pouvoir-là. Eux, ils ne se contentaient pas de cette Rome-là des arcs, des colonnes, de ce creuset. Et moi qui croyais que c'était cela qui était le plus beau et, sinon le meilleur, du moins le plus grand, quelque chose de noble qui n'exista qu'une seule fois, quelque chose de presque définitif. Et puis, peut-être a-t-elle dû être plus que ce qu'elle est aujourd'hui, cette folie d'automobiles qui fourmillent, les étalages qui scintillent avec orgueil, la mode envoûtante des étoffes, des soies, des plastiques et des robes, le baroque se pavanant de suave manière et puis, le soir, l'éblouissement de neon de la rue des brocanteurs, le scintillement démoniaque des feux de stop, tout ceci plus encore peut-être que l'éclat des yeux sombres des filles, promesse de lait et de miel, plus que le Vatican et le Quo vadis dancing de la Via Appia. Cela dut étre plus. Et malgré tout, ils n'en voulaient pas, eux qui venaient de plus en plus nombreux dans la Via Appia, à pied pour la plupart, tels que l'Orient les avait envoyés. Et puis, aussi, d'entre les murs, les mécontents, les espoirs incertains et mystiques, les artisans, les pauvres, esclaves et "libres" s, et puis, comme chacun sait, il y avait parmi eux des nobles, de vrais Romains, et, surtout, des femmes. Et ils voulaient réduire en poussière les arcs, les colonises. Tout au fond, sous la Via Appia. Est-ce que tu peux comprendre ? Et toi, mon Carcius, de quel côté te serais-tu rangé? Et moi-même ? En vérité, je n'en sais rien, moi non plus.

Qu'est-il pas arrive sur la Via Appia.
Auparavant et depuis. Car six cents croix s'élevaient ici même avec, dessus, six cents corps d'esclaves, crucifies. A cette époque, le Dieu ne jouait pas encore de rôle. A l'époque de la république. Ils ne sont pas morts sans defense, comme ceux que l'on a crucifies pour leur foi, pas comme ceux qui ne savent pas, ne veulent pas verser de sang : ils luttaient, avec sauvagerie et courage. Laquelle de ces causes était-elle la plus désespérée ? Et la plus forte ? Et la plus courageuse ? On a vengé ceux qui sont tombés, même si pas immédiatement : avec les canons de l' "Aurora". Et ceux qui ont vaincu ? Peux-tu tracer, mon cher Carcius, la frontière au-dessus et au-dessous de la Via Appia ? En vérité...

Des croix, à gauche et à droite, tout le long de la Via Appia.
C'était trés tôt encore, très tôt. A l'époque de la république. Il n'y avait pas encore d'espoir. On ne prévoyait pas encore que Rome dégénérerait, on ne faisait pas encore la part de l'ancien et du nouveau. Ils n'étaient pas encore trop décadents, et je crois que cette ville-là devait étre encoreplus virulente que le monde de l'argent qui, deux mille ans après le Christ, adresse toujours à Mammon des prières de neon, et frétille pour lui sur la Via Veneto, clans les ruelles des brocanteurs et jusque dans les lieux les plus sacrés. Mais, pour eux, ce n'était cependant ni beau, ni suffisant. Aussi leurs seigneurs devaient-ils border de croix la Via Appia. Et tu penses que la croix ne fut pas protegee par d'autres croix ? Ou bien crois-tu que nul d'entre eux ne restait pour être là, avec les autres, sous la Via Appia ? Non, toi non plus tu ne le crois pas. Ou bien, si tu étais là, ferais-tu la différence, ici, sur la Via Appia, et séparerais-tu le foie et le rein d'avec le cœur, et saurais-tu dire enfin quelle est la vraie foi et quel est le pur matérialisme ?

Quo vadis, Domine ?
C'est ce qui retentit, aujourd'hui encore, daps la jungle de Rome, enchevêtrée de couches entassées les ones sur les autres et de millénaires qui s'entre-répondent. Ou bien aurait-il été preferable de la laisser telle qu'elle était, ne crois-tu pas ? Mais ils ne voulaient pas de ces arcs, de ces colonnes. Et si même Rome ne pouvait survivre à son destin, peut-il exister quelque chose de définitif? Car quoi qu'il ait vu, Pierre, sur la Via Appia, le manque à créer croise toujours notre chemin et dénonce la pensée terre à terre de Pierre que moi je comprends si bien, et dénonce la mienne aussi, bien que ses arguments se révoltent, et c'est si difficile de comprendre que ça ne suffisait pas, que ça ne suffira pas et que l'encore et le davantage nous poussent toujours sur de nouveaux chemins. Et si, une fois, il vient à ta rencontre, tu poseras toi aussi consciemment la question :
Où vas-tu ?
 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationR. J.

minimap