This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vasadi Péter: Richter

Portre of Vasadi Péter

Richter (Hungarian)

Meggörnyed kissé, s kimért
léptekkel jön befelé;
egy szál gyertya világol
a zongora föltámasztott
födele alatt. Csönd van.
Ahogy maga alá húzza
a háromlábú ülőkét,
s mandzsettából elő-
bújtatja a csuklóját,
az bár ösztönös, mégis
ítélet. Csönd van.
Gyors, mély fölütésben
olajozott vaskapu nyílik,
s féken tartva árad ki a
vihar. Az meg tolja maga
előtt Schumannt, aki most
tenger. A partra kicsap.
Nem rombol, elfekszik,
s visszazúdul a szigetekre.
Richter megkegyelmez az
első tétel után. Nem mozdul.
Egyetértő köhögés oldja föl
a szorongást. Torkok körül
a szépség szorítása lazul.
Richter vár. Alkony-díszítette
talárt ölt magára a tenger.
Érik a kinyilatkoztatás.
Elszabadul. Nincs zúgás.
Üveghegyek töredeznek.
Nincs kép, szerkezet,
mintha, talán, jelző.
Nem hasonlít semmi semmire.
Csak zene van, az, ami, ő,
vagy más, mindegy, hangzat,
hangfolyó kanyarog szüntelenül.
Rajtunk át, bennünk, édes
a nem-értés, a nem-tudom,
a nem-vagyok, s ha igen,
üresen, hogy telítődjem.
Ez a csillámló vízár
gyűlöli a nagybetűket,
sziklát, a félelem sem
akar előle menekülni.
Richter ülve üti, veri,
vezényli, simogatja az
áradatot, hang-szobrot
emel, s hagyja beroskadni
a vízbe. S fölnéz mereven:
most kel titkos útjára
a fehér gólya, szárnyával
int egyet, beletörődve:
át kell úsznia rebbenés
nélkül a végtelenen.
Richter nézi két hang-
omlás közt, hogy tűnik el.
A végletekig feszített
csönd elpattan, kitör az
öröm, széklárma, kiabálnak.
Cseppfolyós rémületek
elapasztva a szívben.
A darabos majd szét-
porlik Rahmanyinovban.
Van, aki sír. Arcát befödi.
Idegesek a végítélet
vámszedői: csak az ujjongás
ragad el. Nem érv a csoda.
Villámlásai vannak a létnek.
Richter szerelme kemény.
Arany abroncsban lángol.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://www.jelenkor.net/

Richter (Italian)

Entra con un incedere lento,
è leggermente incurvato;
sotto il coperchio rialzato
del pianoforte una candela
emana luce. Silenzio totale.
Per come sotto di sé sistema
lo sgabello a tre gambe,
per come fa comparire i polsi
da sotto i polsini, pur essendo
un gesto istintivo, tuttavia
è una sentenza. Silenzio totale.
In un veloce e profondo attacco,
si spalanca il cancello di ferro oleato,
esonda la tempesta tenuta a freno.
E’ quella spinge davanti a sé
Schumann, che ora è il mare.
Si scaglia sulla riva.
Non distrugge, si estende, poi
si precipita indietro sulle isole.
Dopo il primo tempo, Richter
concede la grazia. Non si muove.
Una tosse concorde scioglie
la tensione. Intorno le gole
la stretta della bellezza s’allenta.
Richter attende. Il mare indossa
un mantello ornato di crepuscolo.
Si sta maturando la rivelazione.
Si scatena. Non v’è alcun fragore.
Le montagne di vetro si sbriciolano.
Non v’è immagine, struttura,
come se, forse, l’aggettivo.
Non somiglia niente a niente.
C’è solo la musica, quel, che è, lui,
o qualcos’altro, fa lo stesso, accordi,
fiume di suono serpeggia incessantemente.
Attraverso noi, dentro di noi, è dolce
il non - capire, il non – so,
il non – ci sono, e se sì,
sono vuoto, per imbevermi.
Questa scintillante fiumana
odia le lettere maiuscole,
le rocce, davanti a lei neppure
la paura vuol fuggire.
Richter seduto batte, picchia,
dirige, accarezza l’ondata,
erige una statua di suoni,
e la lascia franare nell’acqua.
Alza lo sguardo impassibile:
la cicogna bianca or’ intraprende
il suo viaggio segreto, con le ali
fa un cenno rassegnato:
nuotando, senza un fremito
deve attraversare l’infinito.
Richter la guarda tra il crollo
dei due suoni mentre scompare.
Il silenzio, teso al limite
si rompe, scoppia la gioia,
trambusto di sedie, grida.
Terrori liquidi prosciugati
nei cuori. Il frammentato  
si polverizzerà nel Rachmaninov.
Alcuni piangono. Si coprono il viso.
Son nervosi i gabellieri del
giudizio finale: solo il giubilo
travolge. Il miracolo non è argomento.
L’esistenza ha i suoi bagliori.
L’amore di Richter è solido.
Arde nel cerchione dorato.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap