Weöres Sándor: I magiari (Magyarok in Italian)

Portre of Weöres Sándor

Magyarok (Hungarian)

Ezer évig a Duna partján ültem és sírtam. Ekkor egy iszapgöröngy a talpam alatt megmozdult síkosan, varangyos sár, fölém hajolt és szeliden köszöntött:
 
-Nézz rám! Megismered önmagad?
 
Tövises folyószegélyen az éles napsugár kegyetlen aratásában és a vacogtató ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva, habok holt terhe, vállról levetett zsák, és meg se pillantottam;
 
mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi láttuk, s a parti homokból lángost sütött, amíg pásztorkutyám, fekete-hímes sárga lárvában, mint egy örök isten, a változó holdra kiáltozott,
 
fölöttem Esztergom s Visegrád kő-melle dörgött, Szentendre tarka népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények, dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák apjának türbéje, acélhidakból szőtt Budapest, mind álmomban vonultak el, mert ébren se hittem a szememnek -
 
de akit ezer évig meg se pillantottam, most íme fölém hajolt, arca helyén homály s a habok sarló-csapásai, semmi más,
 
és méginkább sírtam, mert – úgy véltem – eleven vérből fakadtam, mint az állatok.
 
Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstölgő révlámpák partrabukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk.
 
A lerombolt híd tövén a kompot sötétben értük el. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.rovart.com/hu/index.php?nid=258

I magiari (Italian)

Per mille anni stavo seduto a piangere sulla riva del Danubio. In quel momento, sotto i miei piedi si mosse una zolla di limo, viscida, fango ripugnante, si chino su di me e mi salutò mitamente:

- Guardami! Ti riconosci?

Sulla sponda del fiume irto di spine, sotto i raggi spietati del sole e nella nebbia rabbridivita, nel bagliore: giaceva frusciando sotto i miei piedi, il peso morto della schiuma, una spalla sgravata
dalla sacca, ed io non avevo neppure notato;

vicino a me, la mia donna, su di noi una tenda aveva innalzata, ma la vedevamo solo noi, dalla sabbia della riva aveva cotto delle focacce, mentre il mio cane pastore, in una larva nera colorata, come un Dio eterno, gridava alla luna cangiante,

su di me il petto di pietra di Esztergom e di Visegràd rombava, la gente variopinta di Szentendre
schiamazzava, sul monte del Sole celti comunicanti, i forestieri romani, il scalpitio dei ferri di cavallo, Vu – vang, Frauendienst, il Rinascimento, il tumulo del padre delle Rose, Budapest intessuto dai ponti d’acciaio, tutti son passati nei sogni miei, perché  da sveglio neppure ci credevo ai miei occhi –

ma colui che per mille anni non avevo neppure notato, ecco che si china su di me, al posto del viso, obnubilazione e le battute falcate della schiuma, nient’altro,

ed io piangevo ancor di più, perché – supponevo – son scaturito dal sangue vivo, come gli animali.

Ci prese per mano, ci condusse: il nostro piccolo gruppetto, aveva lacerato i contorni rossi proiettati sulla riva, del cupamente fumanti lampioni della rada.

Abbiamo raggiunto il traghetto nel buio, ai piedi del ponte distrutto.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap