Weöres Sándor: Saturn sinking (Merülő Saturnus in English)

Portre of Weöres Sándor

Merülő Saturnus (Hungarian)

T. S. Eliot emlékének

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról ahonnan égbe röppent naponta – bolond! – és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. 

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerüség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból –

Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs –bánjam-e?– lehet, megállítják a végső percben;vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni, évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://csicsada.freeblog.hu/archives

Saturn sinking (English)

to the memory of T. S. Eliot

They took my flock – I could care less! No more work for me, no worries; an old man has it easy in a nursing home. First they trounced the priest, horned, delirious speaker, where, from his desk, he’d fly to heaven daily –what a fool!– and chose smarter priests; later the king, unarmed, protector, and hired kings with swords; then the philosopher (for, after all, we have plenty of them); finally the poet (what does he count his fingers for, mumbling?); in his place come purposeful songwriters, to taste, on commission. 

So I stand, face to the wall, with my broken shepherd staff. My herd swarms the trough (oh, for all the cheerful, brand-newattractions floating around in there!); nose-to-nose, nose doing nose dirt there–I don’t care; it’s no longer my trade. They’d stab me with a tusk if I saw: what’s become of huge population booms, of the scratched-out womb, of greedy inebriation, of ever-speeding rates of velocity, of murderous rays, of the bomb planted in the doorway– 

It’s like the train running on its tracks toward the precipice without an opposite shore –what do I care!–; could be, they’ll stop it the very last minute; else the tracks extend over the chasm; I’m just blind; could be: on the drop’s edge the train spreads wings, flies up–they’re supposed to know it, not I. Too bad if they don’t. What do I care at this point? my staff is broken; it’s easyto rest on the straw, to rest up from the pain of millennia. They can’t see me; their heads are in the trough: I too see only their rumps and flapping ears. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://taracsak.hu/kiadvany

minimap