Závada Pál: Jadvižin polšář (Jadviga párnája (1. részlet) in Czech)

Portre of Závada Pál

Jadviga párnája (1. részlet) (Hungarian)


Két héttel esküvésünk után, Február 21-én Jadviga vallomása, az az egy mondat. (Fölkeltem némán, az ablakhoz álltam, ő utánam jőve átölelt. Kibontakozván pirkadatig róttam föl-alá a szobában. Utána tettem föl csak az első kérdést.) Írni is, szólni is képtelen vagyok.

Mit tagadnám magam elől, hogy mielőtt följebb csavartam a kanócot, hogy e lapokon vergődő szívem hű krónikása legyek, fölhajtottam két pohárik terkelyica-snapszot,* s hogy ne vesszenek össze, egy butélia vadkerti savanyát hoztam ki még a komorából.** Muszáj szaporáznom a kortyokat, oly nervózus vagyok, s a merszhez is kell a bor, jegyezni efféle intim dolgokat. Jadviga alszik, én meg nem bírok.
Beleszagolok a kezembe… Ha máskor kámforillatú Jadvigám mosolya esténkint remélni enged, nőm elővillanó bőrét rozmaringszagosnak érzem, ellenben hajnaltájt, a kínzó testi s lelki vergődés után magunkat kaporszagúnak vélem. (Mamovka süt-főz annyi temérdek kaporral olykor, hogy csömöröm támad és undor fog el, s az asztaltól is föl kell állnom néha, de nem mondom.)
Hogy Jadviga vallomását leírhassam majd, ahhoz hátrébb kell lépni.
Nászéjszakánknál kéne kezdenem, hisz odakint Stralsundban a csókig volt csak előrehaladhatás, az is jó darabig ajkaink tapadása lehetett csupán, mert nyelvvel furakodni fogacskái közé egyedül a hazautazásunk előtti estén engedett. (S arcomat szorítani keble közé, pruszlikon át, de tenyérrel markolni még úgy sem.) Itthon legtöbbet Mamovkára hivatkozott, hogy beléphet. De soha nem taszított el, hanem mosollyal, szelíden tolt el magától, noha rendre pirulni, forrósodni látszott, légzése szaporázott, és csípője is megremegett lassúdan, kicsi vonaglásokkal.
A lakodalomból szobába későn kerülhettünk. A násznép kitartóbbja hatalmasan mulatott, barátaim, Rosza Pali, Szvetlik meg a többiek hajnal felé már csak marsol fúvattak, s csizmáikkal úgy rúgták a padlatot, hogy majd beszakadt, de utána előcsalták még a leányokat újra, és szlovák dalolósokra kezdtek forogni. Mi akkor hagytuk ott őket, pillantást váltottunk, és uzsgyi. (Csak Buchbinder Mikinek szóltam, Mamovkának nem, mert éppen hátul volt a konyhán.)
Kézenfogva futottunk haza, mostantól a mi kettőnk új otthonába, s fölfrissített a fagyos levegő. Szándékosan alig ittam egész éjjel, nehogy kába, erőtlen legyek s gyomorpanaszos, és bár alaposan bevacsoráltam (kivált Boszák fejedelmi pörköltjéből), mielőtt hazaszöktünk, sikerült könnyítenem is magamon, s lohasztani a már-már kínzó puffadáson. (Eltöprengtem én már, kibocsátván esténként egy-egy megváltó szelet a dunna alatt – hisz ezzel bizony nem úgy van az ember, mint a vizeléssel, hogy könnyít magán és kész, mert emezt ki kell türelemmel várni, no de nem őrizheti az ember a félreeső helyet órákig! –, hogy hát miként lesz ez, ha párosan kerülünk az ágyba. S hogy a puffadás, mely igen kínzó bír lenni olykor, nem fogja-e zavarni a test szerelmi cselekedeteit, melyek altesti izgalmaikkal a béltevékenységet is serkenthetik…? S akkor kiábrándító iszkolás lesz majdan kifelé? Vagy hogyan?)
Nem kezdtünk vetkezni rögtön (őrajta különben „újasszony”-ruhája volt már, hisz éjfélkor átöltözött), hanem a langyos kemencéhez és egymáshoz dűlve sugdolóztunk a jól sikerült lakodalomról (én előtte lerúgtam a csizmát és lejjebb csavartam a lámpát). Később Jadviga a konyhába osont, és a sötétben tisztálkodott a mosdó porcellán táljában. Utánalestem, s noha semmit se láttam, rám szólt. No, addig megbontottam az ágyat. Felöltözve jött vissza, és mikor már én is kiöblítettem a hónom alól az izzadságot, sőt, amit máskor csak nagymosdáskor, alulról is meglötyböltem sebtiben magam, s bejöttem, ugyanúgy ült a díványon. Akkor megcsókoltam, rögtön engedett, de azt a hevülést, amit legutóbb, nem éreztem rajta. Ahogy elkezdtem motozni elöl a mellin a gombokkal, elvonta a kezem. Csak lassan, azt súgta, s hogy inkább egyedül, és az a másik a maga oldala, Ondrisko, tolt el magától. Hallottam, vetkőzik, s alsóingben ült le az ágyra. Letoltam a nadrágot, tétovázás után magamon hagyva az inget-gatyát, túlnanról bemásztam, s megérintettem.
Nyakára hajolva öleltem át, kicsit ülve maradt még, aztán, hogy döntöttem is, hátrahanyatlott végre. Ettől akkor rögtön görcsbe rántott a teljes merevedés. De ő, buzgóbb műveleteimet lecsitítva kérte, hogy ne is mozduljunk, átkarolva melengessük csak egymást. Nem bántam, illatától eltelve simultam hozzá, és hogy nem heveskedtem, hagyta is. S noha ez tetszett, meg amúgy se vagyok egy sturmos alkat, mégis elindult lassan a tenyerem az arcán, nyakán, karján, majd lentről, a térdétől fölfelé is óvatosan. De ő visszafogta a kezem. Jöjjek inkább közelebb. Eltol és hív egyszerre, gondoltam. S most már bátorságot vettem teljesen ráborulni a jobb oldalára (ő hanyatt feküdt, én meg a balomon), vigyázva odafektettem vágyakozó tagomat is a csípőjéhez, amit ő megérezve, mi tagadás, megrezzent, s el is húzódott, de utóbb a moccanatlanságban e rátapadásommal már nem dacolt. Ám az ingét fölhajtó jobb kezemet, bár hevesen csókoltuk egymást, megintcsak lefogta.
S így ment ez tovább. Csókolni, heves lélekzettel odasimulni engedve volt – utat lelni az öléhez, az nem. Kérleltem, vetkőzzünk le, rajtam ing már akkor nem volt. Hosszas rábeszélésre ráállt, hogy az alsóinget keresztülhúzzam a fején, ellenben a selyem nadrágocska korcába beakasztotta az ujját, azt nem hagyta, s meg is kellett ígérnem, hogy egymás mellett maradunk csak fekve, ugyanígy. Abban nem gátolhatott, hogy én közben megszabaduljak a gatyától is, hát a mennyekben éreztem magam, ahogy csupaszon odasimultam (amennyire a bugyiszár felcsúszása engedte) fedetlen combjához és a jobb kebeléhez, meg ahogy kisvártatva a balt pedig meg is tapinthattam. Simogathattam aztán mindenütt, csak a nadrágderékhoz nem hagyott nyúlni, csak az öléhez nem engedett, hiába a heves ölelés, és combjait is hiába feszegettem térddel. Erős hevület borította el pedig őt is, erről bizonyos vagyok, nemcsak engem. Felejthetetlen szavakkal becézett ő maga is, ugyanúgy, ahogy én őt, de a türelmemet kérte, szokjuk meg egymást, és a többi, elégedjünk meg ennyivel. De hát én, természettől fogva érthető, alig-alig bírtam már magammal, és amikor ő azt érezte, hogy légzésem mind hevesebb, és igen erősen tapadok már a csípőjére, átfogta derekamat, még közelebb szorított, lassan ringatni kezdte magát és engem is, azt lihegte, hogy hagyja csak!, nyugodtan, Drágám!, takto, takto!, így!, s miközben én remegő kézzel sodorgattam lejjebb a derekán a bugyikát, hogy legalább a csupasz bőréhez tapaszthassam merevedésemet, addig szorítottuk egymást gyorsuló ringásban, amíg vágyamnak nedve ki nem folyt a csípőjére. Forgott velem az ágy, belémszakadt a lélegzet, hálatelt öröm töltött el, bár némi szégyen is, de ahogy ott fújtattam a vállán, Jadviga úgy nyugtatgatott, csitított és ölelt, mint egy kisgyermeket, és azt súgta, dobre, jól van, jól van, Drágám. Dobre, Milyí moj, dobre!

* Két stampedlivel törköly pálinka.
** Akkor még a komorát is ide, hogy kamra.



PublisherMagvető Kiadó
Source of the quotationp. 20-24.

Jadvižin polšář (Czech)

Dva týdny po naší svatbě, 21. února vyznání Jadvigy, ta jediná věta. (Mlčky jsem vstal a postavil se k oknu, ona přišla za mnou a objala mě. Vyprostil jsem se z jejího objetí a přecházel jsem po pokoji až do kuropění. Teprve poté jsem položil první otázku.) Nedokážu psát ani mluvit.

Proč bych sám sobě skrýval, že než jsem povytáhl knot lampy, abych se na těchto listech stal věrným kronikářem svého zmítajícího se srdce, obrátil jsem do sebe dva pohárky terkelice, a aby se nehádaly, přinesl jsem si z komory ještě butylku vadkertského vína. Musím často pít, jsem celý neklidný a taky na kuráž, abych si dodal odvahu psát o takových intimních věcech. Jadviga spí, já ale usnout nedokážu.
Přičichnu si ke své ruce... Jestliže mi jindy večerní úsměv mé kafrem vonící Jadvigy dovoluje doufat a z probleskující pleti své ženy cítím vůni rozmarýnu, pak naopak k ránu cítím, jak po trýznivém tělesném a duševním zmítání páchneme koprem. (Matka někdy dává do jídla takové hromady kopru, až mě jímá hnus a někdy dokonce musím odejít od stolu, ale nic jí neřeknu.) Abych mohl napsat o Jadvižině vyznání, musím se vrátit zpátky.
Měl bych začít svatební nocí, vždyť ve Stralsundu mi dovolila jen polibky a i ty směly být po dlouhou dobu jen přilnutím rtů, protože můj jazyk pustila mezi své zoubky až večer před naší cestou domů. (Tehdy jsem jí také poprvé směl přitisknout obličej na prsa, přes živůtek, ale vzít je do dlaní ještě pořád ne.) Doma se většinou vymlouvala na Matku, že může přijít. Ale nikdy mě neodmítla, jen mě s úsměvem, něžně odstrčila, i když se zdálo, že se postupně zardívá a rozpaluje, dech se jí zrychloval a i boky se jí pozvolna zachvívaly drobnými záškuby.
Ze svatby jsme se dostali do ložnice až pozdě. Vytrvalejší svatebčané se bavili dlouho do noci, mí kamarádi, Pali Rosza, Szvetlik a ostatní si k ránu dávali hrát už jenom marše a dupali čižmami do podlahy, div se neprobořila, ale potom ještě jednou vylákali dívky a začali je vytáčet na slovenské písničky. V tu chvíli jsme si vyměnili pohledy a hybaj, nechali jsme je tam. (Rozloučil jsem se jenom s Mikim Buchbinderem, s Matkou ne, protože byla právě vzadu v kuchyni.)
Vzali jsme se za ruce a rozběhli se domů, do našeho nového společného domova, osvěžováni mrazivým vzduchem. Úmyslně jsem celou noc skoro nepil, abych nebyt otupělý, bezvládný a neměl žaludeční potíže a ačkoliv jsem se pořádně navečeřel (zejména z Boszákova královského perkeltu), podařilo se mi i ulehčit si, ještě nežjsme utekli domů, a zmírnit tak nadýmání, které mne už pomalu začínalo trýznit. (Však jsem se něco napřemýšlel, když jsem po večerech vypouštěl pod peřinou nějaký ten úlevný větřík – s tímhle to není tak snadné jako s močením, při kterém si člověk prostě uleví a hotovo, na tohle musí trpělivě počkat, jenže člověk nemůže trávit v ústraní celou věčnost! –, jak to bude, až spolu budeme v posteli. Zda nadmutí, které občas dokáže řádně potrápit, nebude bránit tělu v úkonech lásky, které by mohly drážděním podbřišku povzbudit střevní činnost...? Přijde snad potom rozčarování v podobě útěku na vzduch? Nebo něco jiného?)
Nezačali jsme se svlékat hned (ona už na sobě mimochodem měla „šaty mladej nevesty“, protože se o půlnoci převlékla), opřeni o sebe a o vlažnou pec jsme si šuškali o vydařené svatbě (já jsem si předtím sundal boty a stáhl knot lampy). Později se Jadviga vytratila do kuchyně a potmě se tam myla v porcelánové míse umyvadla. Když jsem tam zkusil nahlédnout klíčovou dírkou, okřikla mě, přestože jsem nic neviděl. No, zatím jsem odestlal. Vrátila se oblečená, a když jsem se vrátil z velké očisty, při které jsem si opláchl pot v podpaží, a dokonce se nakvap ošplouchl i dole, což jindy dělávám jen při velkém mytí, seděla ještě pořád na pohovce. Políbil jsem ji, hned se poddala, ale takový žár jako naposledy jsem u ní necítil. Jakmile jsem začal šmátrat po knoflících na jejích prsou, odtáhla mi ruku. Len pomaly, zašeptala, prý raději ona sama, a tá druhá je vaša strana, Ondriško, odstrčila mě od sebe. Slyšel jsem, jak se svléká a sedá si ve spodní košili na postel. Stáhl jsem si kalhoty, po krátkém zaváhání jsem si na sobě nechal košili i podvlékačky, vlezl jsem do postele z druhé strany a dotkl se jí.
Naklonil jsem se k jejímu krku a objal ji, chvíli ještě zůstala sedět, a pak se pod mým tlakem konečně zvrátila dozadu. Dokonalé ztopoření mi okamžitě přivodilo křeč. Ale ona, uklidňujíc mé přičinlivé manévry, mě prosila, abychom jen zůstali ležet a hřáli se v objetí. Nevadilo mi to. Přitulil jsem se k ní, prostoupený její vůní, a protože jsem na ni nenaléhal, nechala mě. I když se mi to zamlouvalo, beztak nejsem zrovna dvakrát šturmovná povaha, přece se má dlaň pomalu vydala po jejím obličeji, krku a paži a pak i opatrně odspoda, od kolen nahoru. Ale zadržela mi ruku. Ať se k ní raději víc přitulím. Vábí mě a odstrkuje zároveň, pomyslil jsem si. To už jsem se odvážil lehnout si na její pravý bok (ona ležela naznak, já na levém boku) a opatrně jí k němu přiložit i svůj toužící úd, který když pocítila, nač zapírat, zachvěla se a trochu se odtáhla, ale pak už zůstala nehybná a mému přilnutí nevzdorovala. Avšak pravé ruce, kterou jsem jí vyhrnoval košili, přece jen bránila v pohybu, ačkoliv jsme se už vášnivě líbali.
A tak to pokračovalo. Líbat se, tulit se a prudce dýchat bylo dovolené – jen najít si cestu k jejímu lůnu ne. Uprošoval jsem ji, abychom se už konečně svlékli, to už jsem na sobě neměl ani košili. Po dlouhém přemlouvání svolila, abych jí přetáhl přes hlavu košilku, zaklesla ale prsty za okraje svých hedvábných kalhotek, ty si svléci nenechala, a musel jsem jí slíbit, že zůstaneme jen ležet vedle sebe, tak jak jsme. Nemohla mi ale zabránit, abych se mezitím nevysvobodil i z podvlékaček. Když jsem se nahý přitiskl (nakolik mi to dovolily vyhrnuté nohavičky kalhotek) k jejímu obnaženému stehnu a pravému prsu a po chvilce se mohl dotknout i toho levého, cítil jsem se v sedmém nebi. Směl jsem ji potom hladit úplně všude, jen mi nedovolilá, abych se dotkl nohaviček, jen k lůnu mě nepustila, marná byla vášnivá objetí, marně jsem se jí snažil oddělit stehna kolenem. Přitom i ji zaplavilo prudké vzrušení, tím jsem si jist, nejen mě. I ona mě zahrnovala nezapomenutelnými slůvky, stejně jako já ji, a prosila mě o trpělivost, abychom si na sebe zvykli a tak podobně, spokojme se zatím s tímto. Jenže já, což je zcela přirozené, jsem se už jen taktak ovládal. Když cítila, že se mi dech stále zrychluje a že k jejímu stehnu lnu stále silněji, objala mě kolem pasu, přitiskla mě k sobě ještě silněji, začala sebou i mnou pomalu pohupovat, oddechovala, nechajte!, pokojne, môj Drahý!, takto, takto!, tak!, a zatímco jsem se jí rozechvělou rukou snažil stáhnout kalhotky, abych své ztopoření mohl přitisknout alespoň na její nahou kůži, tiskli jsme se k sobě ve zrychlujícím se kolébání tak dlouho, dokud mi mok touhy nevytekl na její stehna. Postel se se mnou točila, dech se mi tajil, naplňovala mě vděčná radost, ale i jakási hanba, oddechoval jsem jí na rameni a Jadviga mě chlácholila, konejšila a objímala jako malé dítě a šeptala dobre, dobre je, dobre, Drahý môj. Dobre, Milý môj, dobre!



PublisherArgo
Source of the quotationJadvižin polšář, p. 16-19.
Publication date

minimap