Cardarelli, Vincenzo: Szeptember Velencében (Settembre a Venezia in Hungarian)

Già di settembre imbrunano

a Venezia i crepuscoli precoci

e di gramaglie vestono le pietre.

Dardeggia il sole l'ultimo suo raggio

sugli ori dei mosaici ed accende

fuochi di paglia, effimera bellezza.

E cheta, dietro le Procuratìe,

sorge intanto la luna.

Luci festive ed argentate ridono,

van discorrendo trepide e lontane

nell'aria fredda e bruna.

Io le guardo ammaliato.

Forse più tardi mi ricorderò

di queste grandi sere

che son leste a venire,

e più belle, più vive le lor luci,

che ora un po' mi disperano

(sempre da me così fuori e distanti!)

torneranno a brillare

nella mia fantasia.

E sarà vera e calma

felicità la mia.

Már szeptember árnyaitól barnulnak

Velencében a koraérett alkonyatok,

és gyászruhába öltöznek a kövek.

A nap dárdaként dobja utolsó sugarát

a mozaikok aranyára, szalmatüzet gyújt,

tűnékeny szépségét villantja eléd.

És közben a Tanács Palotája mögött

fölkel csöndben a hold.

Ünnepi és ezüst fények nevetnek,

csevegve, remegve szállnak messze

a barna, hideg levegőben.

Nézem őket, mély bűvöletben.

Talán később felidézem

e nagy esték emlékét, melyek

olyan hirtelen itt teremnek.

S akkor majd szebbnek, élőbbnek látom fényüket,,

mint most, mikor egy kissé lehangol,

(Olyan idegenek tőlem, olyan távoliak!)

Újra ragyognak majd

a képzeletemben.

És nagy, néma boldogság

nyugalma száll rám.