Corazzini, Sergio: Sonetto della neve

Nulla più triste di quell'orto era,

nulla più tetro di quel cielo morto

che disfaceva per il nudo orto

l'anima sua bianchissima e leggera.

Maternamente coronò la sera

l'offerta pura e il muto cuore assorto

in ricevere il tenero conforto

quasi nova fiorisse primavera.

Ma poi che l'alba insidiò co' 'l lieve

gesto la notte e, per l'usata via,

sorrisa venne di sua luce chiara,

parve celato come in una bara

l'orto sopito di melanconia

nella tetra dolcezza della neve.

Nem volt semmi sem szomorúbb e kertnél,

mint e holt ég, semmi sem oly mogorva,

mely a csupaszra vedlett kertre szórta

fehéren libegő könnyűcske lelkét.

E tiszta áldást az anyai gyengéd

est óvatosan koszorúba fonta:

oszlik már a rémült szív néma gondja,

mintha tavaszi fényben éledeznék.

De hogy a hajnal szinte észrevétlen

elűzte az éjt és a megszokott út

kezdetén szikrázó tűzzel mosolygó,

úgy fekszik ott, mint akit már koporsó

zár, a mélabútól álomba bódult

kert a hó édes, roppant hűvösében.