De Amicis, Edmondo: Paesaggio olandese

Fugge l’interminabile pianura

Sotto l’umido ciel, tacita e mesta,

E soli deserti i campi, e la tempesta

Intorno intorno l’orizzonto oscura;

Fremono l’acque, trema la verzura,

E gli alti ontani incurvano la testa,

E par che tutto affanni una funesta

Previsïon di pianto e di sventura.

Sola laggiù, sull’orlo d’un canale,

Fuma tra i pioppi una casetta ascosa,

E un mulino gigante agita l’ale;

E nella pace dell’immenso verde,

Solitaria sonnambula pensosa,

Passa una vela candida e si perde.

A végtelenbe nyúló messze sík

a nedves ég alatt hallgatva gyászol.

S a sok mező oly néma, árva, távol

a viharos ég is sötétedik.

Borzong a víz, remegnek a gyepük,

az égerfák csüggedve lehajolnak,

mint hogyha gyásznak, éji borzalomnak

borús sejtelme szállna mindenütt,

csupán a part mentébe füstölög

egy házikó a nyárfasor között

s egy óriás malom forog zokogva.

És a határtalan mezőn olyan

gondolkozóan, búsan, álmosan

bukik le-föl a hófehér vitorla.