Leopardi, Giacomo: A holdhoz (Alla luna in Hungarian)

O graziosa luna, io mi rammento

Che, or volge l'anno, sovra questo colle

Io venia pien d'angoscia a rimirarti:

E tu pendevi allor su quella selva

Siccome or fai, che tutta la rischiari.

Ma nebuloso e tremulo dal pianto

Che mi sorgea sul ciglio, alle mie luci

Il tuo volto apparia, che travagliosa

Era mia vita: ed è, né cangia stile,

O mia diletta luna. E pur mi giova

La ricordanza, e il noverar l'etate

Del mio dolore. Oh come grato occorre

Nel tempo giovanil, quando ancor lungo

La speme e breve ha la memoria il corso,

Il rimembrar delle passate cose,

Ancor che triste, e che l'affanno duri!

Óh, hold, szelíd fény, esztendeje éppen,

hogy szorongó szivem e dombra űzött

csodálni téged; jól emlékezem még:

akkor is az erdő fölött lebegtél,

akárcsak ma; betöltve csupa fénnyel.

De könnybe lábadó pillám ködében

én csak reszketni láttam a te orcád

sugarát, – ily goromba volt az élet

hozzám, s ma is az, jobbra sohse fordul,

szerelmetes holdam. És mégis édes

emlékezni, és édes fölidézni

fájdalmam minden ízét. Óh, beh kedves

ifjúkorunkban, mikor a remény gyors,

ám lassú az emlékezet futása,

a tűnt időt még egyszer számba venni,

bár szomorú volt, s gyásza szíven üt még.