Leopardi, Giacomo: Magános élet (La vita solitaria in Hungarian)
La vita solitaria (Italian)La mattutina pioggia, allor che l’ale Battendo esulta nella chiusa stanza La gallinella, ed al balcon s’affaccia L’abitator de’ campi, e il Sol che nasce I suoi tremuli rai fra le cadenti Stille saetta, alla capanna mia Dolcemente picchiando, mi risveglia; E sorgo, e i lievi nugoletti, e il primo Degli augelli susurro, e l’aura fresca, E le ridenti piagge benedico: Poiché voi, cittadine infauste mura, Vidi e conobbi assai, là dove segue Odio al dolor compagno; e doloroso Io vivo, e tal morrò, deh tosto! Alcuna Benché scarsa pietà pur mi dimostra Natura in questi lochi, un giorno oh quanto Verso me più cortese! E tu pur volgi Dai miseri lo sguardo; e tu, sdegnando Le sciagure e gli affanni, alla reina Felicità servi, o natura. In cielo, In terra amico agl’infelici alcuno E rifugio non resta altro che il ferro. Talor m’assido in solitaria parte, Sovra un rialto, al margine d’un lago Di taciturne piante incoronato. Ivi, quando il meriggio in ciel si volve, La sua tranquilla imago il Sol dipinge, Ed erba o foglia non si crolla al vento, E non onda incresparsi, e non cicala Strider, né batter penna augello in ramo, Né farfalla ronzar, né voce o moto Da presso né da lunge odi né vedi. Tien quelle rive altissima quiete; Ond’io quasi me stesso e il mondo obblio Sedendo immoto; e già mi par che sciolte Giaccian le membra mie, né spirto o senso Più le commova, e lor quiete antica Co’ silenzi del loco si confonda. Amore, amore, assai lungi volasti Dal petto mio, che fu sì caldo un giorno, Anzi rovente. Con sua fredda mano Lo strinse la sciaura, e in ghiaccio è volto Nel fior degli anni. Mi sovvien del tempo Che mi scendesti in seno. Era quel dolce E irrevocabil tempo, allor che s’apre Al guardo giovanil questa infelice Scena del mondo, e gli sorride in vista Di paradiso. Al garzoncello il core Di vergine speranza e di desio Balza nel petto; e già s’accinge all’opra Di questa vita come a danza o gioco Il misero mortal. Ma non sì tosto, Amor, di te m’accorsi, e il viver mio Fortuna avea già rotto, ed a questi occhi Non altro convenia che il pianger sempre. Pur se talvolta per le piagge apriche, Su la tacita aurora o quando al sole Brillano i tetti e i poggi e le campagne, Scontro di vaga donzelletta il viso; O qualor nella placida quiete D’estiva notte, il vagabondo passo Di rincontro alle ville soffermando, L’erma terra contemplo, e di fanciulla Che all’opre di sua man la notte aggiunge Odo sonar nelle romite stanze L’arguto canto; a palpitar si move Questo mio cor di sasso: ahi, ma ritorna Tosto al ferreo sopor; ch’è fatto estrano Ogni moto soave al petto mio. O cara luna, al cui tranquillo raggio Danzan le lepri nelle selve; e duolsi Alla mattina il cacciator, che trova L’orme intricate e false, e dai covili Error vario lo svia; salve, o benigna Delle notti reina. Infesto scende Il raggio tuo fra macchie e balze o dentro A deserti edifici, in su l’acciaro Del pallido ladron ch’a teso orecchio Il fragor delle rote e de’ cavalli Da lungi osserva o il calpestio de’ piedi Su la tacita via; poscia improvviso Col suon dell’armi e con la rauca voce E col funereo ceffo il core agghiaccia Al passegger, cui semivivo e nudo Lascia in breve tra’ sassi. Infesto occorre Per le contrade cittadine il bianco Tuo lume al drudo vil, che degli alberghi Va radendo le mura e la secreta Ombra seguendo, e resta, e si spaura Delle ardenti lucerne e degli aperti Balconi. Infesto alle malvage menti, A me sempre benigno il tuo cospetto Sarà per queste piagge, ove non altro Che lieti colli e spaziosi campi M’apri alla vista. Ed ancor io soleva, Bench’innocente io fossi, il tuo vezzoso Raggio accusar negli abitati lochi, Quand’ei m’offriva al guardo umano, e quando Scopriva umani aspetti al guardo mio. Or sempre loderollo, o ch’io ti miri Veleggiar tra le nubi, o che serena Dominatrice dell’etereo campo, Questa flebil riguardi umana sede. Me spesso rivedrai solingo e muto Errar pe’ boschi e per le verdi rive, O seder sovra l’erbe, assai contento Se core e lena a sospirar m’avanza.
|
Magános élet (Hungarian)Ablakot koccant a reggeli zápor, s míg a tyúk ketrecébe csukva, szárnyát csattogtatja vidáman, s könyököl már tornácán a paraszt, s a születő nap hulló cseppeken nyilazza keresztül a reszkető fénysugarakat, engem könnyű álmomból szelíden fölébreszt. Fölkelek, s a könnyű felhőt, az első madárfüttyöt, a tiszta levegőt és a lankák kelő mosolyát megáldom, mert láttalak és ismerlek eléggé, szerencsétlen falak, ahol a bánat társa a gyűlölet, s hol búban éltem s búban halok, – óh, minél hamarabb bár! Hozzám mégis, ha fukarul, de jó volt e tájon a természet, régen egyszer a szelídség maga! A nyomorulttól elfordulsz te is, megvetve a gondot, keservet, szolgálsz egyedül királyi boldogságot, óh, természet! Se égen, se földön nincs barátja, menedéke más a boldogtalannak, mint a tőre. Elüldögélek magánosan olykor a tó partján, kicsiny magaslaton, hol körülvesznek engem a hallgatag fák. Ott, mikor delelőre hág az égen a nap s csöndes képét a vízre festi, nem rezdül fűszál, se levél a szélben, és hab sem fodorul, tücsök se cirpel, madárszárny sem csattog fák koronáján, hangot sem hallani közel, se távol, átfog a partmélységes némasága, szinte feledem magam mozdulatlan s a nagyvilágot; akkor mintha minden tagom alélna, – se szellem, se érzés nem mozdítja többé, s ősi nyugalmuk a táj békességével összeolvad. Szerelem, szerelem, óh, messze szálltál szívemből, amely volt forró is egyszer, fehéren izzó. A gond megragadta hideg kezével, s éveim virága jéggé fagyott. Eszembe jut az óra, mikor kinyílt keblemben. Óh, az édes idő se tér vissza, mikor kitárult a világ szomorú színpada ifjú szememnek és paradicsomi arccal nevetett rám. Táncolt a kisfiú szív a tiszta sóvárgástól és réménytől bordái közt, s úgy gyürkőzött az élet harcára, mint játékra vagy a táncra szegény halandó. De alighogy Ámort megismertem, máris derékba törte a végzet életem, s most két szememhez nem illik más, mint végtelen zokogni. Mégis verőfényes lankán, vagy olykor egy csöndes hajnalon, mikor a nap már tetőkön, tócsán ragyog s künn a réten, megpillantok egy bájos női arcot, vagy nyári éjszaka, a néma csöndben barangoló kedvemben néha éppen a városszélig eljutok, s megállva az árva földet elnézem, s magános szobája mélyéről fülembe csendül a lányka dala, ki éjt téve nappá serénykedik: akkor lüktetni érzem kővé vált szívemet, de elfog újra, az álom vas hatalma, – a szelídség az én lelkemnek már idegen érzés. Óh, drága hold, – a vadnyúl táncra perdül nyugalmas fényednél, s bizony dühönghet reggel a vadász, mikor a vacoktól a csupa összekúszált és hamis nyom vezeti félre. Óh, légy üdvöz, éjünk jóságos úrnője. A szakadékba, bozót közé és romokra, kegyetlen világosságot vetsz az útonálló késére, – sápadt arc a néma úton. Keréknyikorgásra, lábdobogásra fülét hegyezve leskel, vagy a messzi patadobajra, majd hirtelen ugrik elő lövöldözve, s ordít rekedten, vésztjósló képpel dermesztve a vándor szívét, akit félholtan s úgy pucéron hagy ott az útszélen. Rásüt kegyetlen fehér sugarad a nagyvárosokra, a házfalak mentén csak oldalogva járó, megtorpanó s homályba búvó aljas csábítóra, akit kitárult ablakból szűrődő gyertyavilág is megriaszt. A gonoszokra kegyetlen, rám jóságos arcod tekint örökre e földeken, ahol nincs szerte más, mint derűs halmoknak és téres mezőknek kedves látványa. Bűntelen szivemmel, népes környéken lakva egykor, én is vádat emeltem nyájas fényed ellen, mert kiszolgáltatott emberi szemnek, s mert számos arcot fölfedett előttem. Örök dicsőség már neked, lebegj bár a fellegek közt, vagy, igazi fenség, uralkodj bár a mennyei mezőkön az ember bús szülőföldjén merengve, de gyakran láthatsz majd szótlan magányban bolyongni tóparton, a zöld vadonban, vagy fekve a gyepen, elégedetten, míg szív s tüdő csak sóhajtanom enged.
|