This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Leopardi, Giacomo: Magános élet (La vita solitaria in Hungarian)

Portre of Leopardi, Giacomo

La vita solitaria (Italian)

La mattutina pioggia, allor che l’ale

Battendo esulta nella chiusa stanza

La gallinella, ed al balcon s’affaccia

L’abitator de’ campi, e il Sol che nasce

I suoi tremuli rai fra le cadenti

Stille saetta, alla capanna mia

Dolcemente picchiando, mi risveglia;

E sorgo, e i lievi nugoletti, e il primo

Degli augelli susurro, e l’aura fresca,

E le ridenti piagge benedico:

Poiché voi, cittadine infauste mura,

Vidi e conobbi assai, là dove segue

Odio al dolor compagno; e doloroso

Io vivo, e tal morrò, deh tosto! Alcuna

Benché scarsa pietà pur mi dimostra

Natura in questi lochi, un giorno oh quanto

Verso me più cortese! E tu pur volgi

Dai miseri lo sguardo; e tu, sdegnando

Le sciagure e gli affanni, alla reina

Felicità servi, o natura. In cielo,

In terra amico agl’infelici alcuno

E rifugio non resta altro che il ferro.

Talor m’assido in solitaria parte,

Sovra un rialto, al margine d’un lago

Di taciturne piante incoronato.

Ivi, quando il meriggio in ciel si volve,

La sua tranquilla imago il Sol dipinge,

Ed erba o foglia non si crolla al vento,

E non onda incresparsi, e non cicala

Strider, né batter penna augello in ramo,

Né farfalla ronzar, né voce o moto

Da presso né da lunge odi né vedi.

Tien quelle rive altissima quiete;

Ond’io quasi me stesso e il mondo obblio

Sedendo immoto; e già mi par che sciolte

Giaccian le membra mie, né spirto o senso

Più le commova, e lor quiete antica

Co’ silenzi del loco si confonda.

Amore, amore, assai lungi volasti

Dal petto mio, che fu sì caldo un giorno,

Anzi rovente. Con sua fredda mano

Lo strinse la sciaura, e in ghiaccio è volto

Nel fior degli anni. Mi sovvien del tempo

Che mi scendesti in seno. Era quel dolce

E irrevocabil tempo, allor che s’apre

Al guardo giovanil questa infelice

Scena del mondo, e gli sorride in vista

Di paradiso. Al garzoncello il core

Di vergine speranza e di desio

Balza nel petto; e già s’accinge all’opra

Di questa vita come a danza o gioco

Il misero mortal. Ma non sì tosto,

Amor, di te m’accorsi, e il viver mio

Fortuna avea già rotto, ed a questi occhi

Non altro convenia che il pianger sempre.

Pur se talvolta per le piagge apriche,

Su la tacita aurora o quando al sole

Brillano i tetti e i poggi e le campagne,

Scontro di vaga donzelletta il viso;

O qualor nella placida quiete

D’estiva notte, il vagabondo passo

Di rincontro alle ville soffermando,

L’erma terra contemplo, e di fanciulla

Che all’opre di sua man la notte aggiunge

Odo sonar nelle romite stanze

L’arguto canto; a palpitar si move

Questo mio cor di sasso: ahi, ma ritorna

Tosto al ferreo sopor; ch’è fatto estrano

Ogni moto soave al petto mio.

O cara luna, al cui tranquillo raggio

Danzan le lepri nelle selve; e duolsi

Alla mattina il cacciator, che trova

L’orme intricate e false, e dai covili

Error vario lo svia; salve, o benigna

Delle notti reina. Infesto scende

Il raggio tuo fra macchie e balze o dentro

A deserti edifici, in su l’acciaro

Del pallido ladron ch’a teso orecchio

Il fragor delle rote e de’ cavalli

Da lungi osserva o il calpestio de’ piedi

Su la tacita via; poscia improvviso

Col suon dell’armi e con la rauca voce

E col funereo ceffo il core agghiaccia

Al passegger, cui semivivo e nudo

Lascia in breve tra’ sassi. Infesto occorre

Per le contrade cittadine il bianco

Tuo lume al drudo vil, che degli alberghi

Va radendo le mura e la secreta

Ombra seguendo, e resta, e si spaura

Delle ardenti lucerne e degli aperti

Balconi. Infesto alle malvage menti,

A me sempre benigno il tuo cospetto

Sarà per queste piagge, ove non altro

Che lieti colli e spaziosi campi

M’apri alla vista. Ed ancor io soleva,

Bench’innocente io fossi, il tuo vezzoso

Raggio accusar negli abitati lochi,

Quand’ei m’offriva al guardo umano, e quando

Scopriva umani aspetti al guardo mio.

Or sempre loderollo, o ch’io ti miri

Veleggiar tra le nubi, o che serena

Dominatrice dell’etereo campo,

Questa flebil riguardi umana sede.

Me spesso rivedrai solingo e muto

Errar pe’ boschi e per le verdi rive,

O seder sovra l’erbe, assai contento

Se core e lena a sospirar m’avanza.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.dicearchia.it

Magános élet (Hungarian)

Ablakot koccant a reggeli zápor,

s míg a tyúk ketrecébe csukva, szárnyát

csattogtatja vidáman, s könyököl már

tornácán a paraszt, s a születő nap

hulló cseppeken nyilazza keresztül

a reszkető fénysugarakat, engem

könnyű álmomból szelíden fölébreszt.

Fölkelek, s a könnyű felhőt, az első

madárfüttyöt, a tiszta levegőt és

a lankák kelő mosolyát megáldom,

mert láttalak és ismerlek eléggé,

szerencsétlen falak, ahol a bánat

társa a gyűlölet, s hol búban éltem

s búban halok, – óh, minél hamarabb bár!

Hozzám mégis, ha fukarul, de jó volt

e tájon a természet, régen egyszer

a szelídség maga! A nyomorulttól

elfordulsz te is, megvetve a gondot,

keservet, szolgálsz egyedül királyi

boldogságot, óh, természet! Se égen,

se földön nincs barátja, menedéke

más a boldogtalannak, mint a tőre.

Elüldögélek magánosan olykor

a tó partján, kicsiny magaslaton, hol

körülvesznek engem a hallgatag fák.

Ott, mikor delelőre hág az égen

a nap s csöndes képét a vízre festi,

nem rezdül fűszál, se levél a szélben,

és hab sem fodorul, tücsök se cirpel,

madárszárny sem csattog fák koronáján,

hangot sem hallani közel, se távol,

átfog a partmélységes némasága,

szinte feledem magam mozdulatlan

s a nagyvilágot; akkor mintha minden

tagom alélna, – se szellem, se érzés

nem mozdítja többé, s ősi nyugalmuk

a táj békességével összeolvad.

Szerelem, szerelem, óh, messze szálltál

szívemből, amely volt forró is egyszer,

fehéren izzó. A gond megragadta

hideg kezével, s éveim virága

jéggé fagyott. Eszembe jut az óra,

mikor kinyílt keblemben. Óh, az édes

idő se tér vissza, mikor kitárult

a világ szomorú színpada ifjú

szememnek és paradicsomi arccal

nevetett rám. Táncolt a kisfiú szív

a tiszta sóvárgástól és réménytől

bordái közt, s úgy gyürkőzött az élet

harcára, mint játékra vagy a táncra

szegény halandó. De alighogy Ámort

megismertem, máris derékba törte

a végzet életem, s most két szememhez

nem illik más, mint végtelen zokogni.

Mégis verőfényes lankán, vagy olykor

egy csöndes hajnalon, mikor a nap már

tetőkön, tócsán ragyog s künn a réten,

megpillantok egy bájos női arcot,

vagy nyári éjszaka, a néma csöndben

barangoló kedvemben néha éppen

a városszélig eljutok, s megállva

az árva földet elnézem, s magános

szobája mélyéről fülembe csendül

a lányka dala, ki éjt téve nappá

serénykedik: akkor lüktetni érzem

kővé vált szívemet, de elfog újra,

az álom vas hatalma, – a szelídség

az én lelkemnek már idegen érzés.

Óh, drága hold, – a vadnyúl táncra perdül

nyugalmas fényednél, s bizony dühönghet

reggel a vadász, mikor a vacoktól

a csupa összekúszált és hamis nyom

vezeti félre. Óh, légy üdvöz, éjünk

jóságos úrnője. A szakadékba,

bozót közé és romokra, kegyetlen

világosságot vetsz az útonálló

késére, – sápadt arc a néma úton.

Keréknyikorgásra, lábdobogásra

fülét hegyezve leskel, vagy a messzi

patadobajra, majd hirtelen ugrik

elő lövöldözve, s ordít rekedten,

vésztjósló képpel dermesztve a vándor

szívét, akit félholtan s úgy pucéron

hagy ott az útszélen. Rásüt kegyetlen

fehér sugarad a nagyvárosokra,

a házfalak mentén csak oldalogva

járó, megtorpanó s homályba búvó

aljas csábítóra, akit kitárult

ablakból szűrődő gyertyavilág is

megriaszt. A gonoszokra kegyetlen,

rám jóságos arcod tekint örökre

e földeken, ahol nincs szerte más, mint

derűs halmoknak és téres mezőknek

kedves látványa. Bűntelen szivemmel,

népes környéken lakva egykor, én is

vádat emeltem nyájas fényed ellen,

mert kiszolgáltatott emberi szemnek,

s mert számos arcot fölfedett előttem.

Örök dicsőség már neked, lebegj bár

a fellegek közt, vagy, igazi fenség,

uralkodj bár a mennyei mezőkön

az ember bús szülőföldjén merengve,

de gyakran láthatsz majd szótlan magányban

bolyongni tóparton, a zöld vadonban,

vagy fekve a gyepen, elégedetten,

míg szív s tüdő csak sóhajtanom enged.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap