Leopardi, Giacomo: Sappho utolsó éneke (Ultimo canto di Saffo in Hungarian)

Placida notte, e verecondo raggio

Della cadente luna; e tu che spunti

Fra la tacita selva in su la rupe,

Nunzio del giorno; oh dilettose e care

Mentre ignote mi fur l'erinni e il fato,

Sembianze agli occhi miei; già non arride

Spettacol molle ai disperati affetti.

Noi l'insueto allor gaudio ravviva

Quando per l'etra liquido si volve

E per li campi trepidanti il flutto

Polveroso dè Noti, e quando il carro,

Grave carro di Giove a noi sul capo,

Tonando, il tenebroso aere divide.

Noi per le balze e le profonde valli

Natar giova trà nembi, e noi la vasta

Fuga dè greggi sbigottiti, o d'alto

Fiume alla dubbia sponda

Il suono e la vittrice ira dell'onda.

Bello il tuo manto, o divo cielo, e bella

Sei tu, rorida terra. Ahi di cotesta

Infinita beltà parte nessuna

Alla misera Saffo i numi e l'empia

Sorte non fenno. À tuoi superbi regni

Vile, o natura, e grave ospite addetta,

E dispregiata amante, alle vezzose

Tue forme il core e le pupille invano

Supplichevole intendo. A me non ride

L'aprico margo, e dall'eterea porta

Il mattutino albor; me non il canto

Dè colorati augelli, e non dè faggi

Il murmure saluta: e dove all'ombra

Degl'inchinati salici dispiega

Candido rivo il puro seno, al mio

Lubrico piè le flessuose linfe

Disdegnando sottragge,

E preme in fuga l'odorate spiagge.

Qual fallo mai, qual sì nefando eccesso

Macchiommi anzi il natale, onde sì torvo

Il ciel mi fosse e di fortuna il volto?

In che peccai bambina, allor che ignara

Di misfatto è la vita, onde poi scemo

Di giovanezza, e disfiorato, al fuso

Dell'indomita Parca si volvesse

Il ferrigno mio stame? Incaute voci

Spande il tuo labbro: i destinati eventi

Move arcano consiglio. Arcano è tutto,

Fuor che il nostro dolor. Negletta prole

Nascemmo al pianto, e la ragione in grembo

Dè celesti si posa. Oh cure, oh speme

Dè più verd'anni! Alle sembianze il Padre,

Alle amene sembianze eterno regno

Diè nelle genti; e per virili imprese,

Per dotta lira o canto,

Virtù non luce in disadorno ammanto.

Morremo. Il velo indegno a terra sparto

Rifuggirà l'ignudo animo a Dite,

E il crudo fallo emenderà del cieco

Dispensator dè casi. E tu cui lungo

Amore indarno, e lunga fede, e vano

D'implacato desio furor mi strinse,

Vivi felice, se felice in terra

Visse nato mortal. Me non asperse

Del soave licor del doglio avaro

Giove, poi che perir gl'inganni e il sogno

Della mia fanciullezza. Ogni più lieto

Giorno di nostra età primo s'invola.

Sottentra il morbo, e la vecchiezza, e l'ombra

Della gelida morte. Ecco di tante

Sperate palme e dilettosi errori,

Il Tartaro m'avanza; e il prode ingegno

Han la tenaria Diva,

E l'atra notte, e la silente riva.

Nyugalmas éj, halványul már a holdnak

szemérmes fénye. De lassan derengsz már,

a szikla fölött, a hallgatag erdőn,

új napunk hírnöke. Te drága tájék,

a kínzó vágyat nem sejtve, a sorsot,

beh szépnek láttalak! Nem mosolyog rám

ily édes látvány, kétségbeesettre.

Csupán a lárma tölt el még szokatlan

örömmel minket, amikor megindul

s derült egen, a remegő mezőkön

porzik az orkán, és utána súlyos,

súlyos szekerén Jupiter fölöttünk

sötét mennyet hasít ketté dörögve.

Beh jó a lankán és a völgytorokban

felhők közt úszni, s beh szép a riadt nyáj

kibomló, vad futása, vagy a mélylő

folyó s csalóka örvény;

s a hullám, zúgó diadalmat ülvén.

Szép a nagy ég, köpenyünk, és beh szép vagy

te, harmatos föld. Jaj, a véghetetlen

szépségből egyetlen szemernyi részt is

szerencsétlen Sapphótól megtagadtak

istenek és gonosz sors. Én, nehézkes,

csúnya vendéged, természet, könyörgök

gőgödhöz, én, a megvetett szerelmes, –

hozzád, te, bájos, mindhiába fordul

szemem, szívem esengve. Nem kacag rám

verőfényes part s az ég kapujából

derengő hajnal, nem többé a tarka

madarak éneke, és nem susognak

üdvözletet a bükkök. Görbe fűzfák

hűsében, hol fehér keblét kifejti

a patak tiszta habja, a szeszélyes

hullámot az ár elragadja onnan,

s ingó lábam csufolja,

fut a virágos part földjét sodorva.

Meg sem születve, mi csúf kárt okoztam,

mi bűnöm volt, hogy most gyűlöl az ég, és

elfordul tőlem a szerencse arca?

Miben vétett a gyermek, ki a létről

nem tudja, mily cudar, hogy ifjuságom

elvirágzott hamar, és életem ma

silány fonál, már a kérlelhetetlen

párka orsajára kúszálva? Ajkam,

könnyelmű szót ne ejts: sorsunk kiszabva,

titkos erő pörget. Minden titok, csak

a földi szenvedés nem. Mostoha nemzet,

sírni születtünk, – égiek ölében

szunnyad a rejtély. Óh, gondja reménye

lombhozó éveimnek! Csak a szépség,

csak szépség által ad örök virágzást

atyánk az embereknek; nem segíthet

tudós költészet, ének,

a test nyomorán férfiú erények.

És meghalunk. Méltatlan porhüvelytől

pőrén fut az én lelkem majd Plutóhoz, –

 a gyötrő hibát helyrehozza sorsunk

vak számadója. És te, aki tartós

reményre és oktalan szerelemre,

fellobbantottál bomlott vágyra engem,

élj boldogul, ha boldogan a földön

élhet halandó. A ritka örömnek

szelíd olaját nem hinté fejemre

Jupiter, midőn elszállt hite, álma

gyermekidőmnek. A mi életünkben

minden derűs nap gyorsan tovaröppen.

Velünk marad a betegség, öregkor

s árnya fagyos halálnak. Íme, annyi

remény, játékos képzelet gyümölcse.

Fut a Tartarus felém, hősi lelkem

az alvilág kívánja,

a néma part s az örök éj homálya.