Magrelli, Valerio: A költő családja (La famiglia del poeta in Hungarian)

Ci amiamo tanto
ma ogni cozzo è un lampo,
qui dentro, stretti stretti,
vicini ogni momento
in un sacchetto annodato dalla sorte:
si sente forte come
per gli urti ticchettiamo!
Da noi non fa mai notte,
c'è sempre uno sprazzo che scocca
illuminandoci appena ci tocchiamo.
Noi ci vogliamo bene,
ma di un bene che abbaglia
e certe volte scotta.
Noi siamo la famiglia
delle pietre focaie.

Nagyon szeretjük egymást
de minden összetűzés egy ménkőcsapás,
szorongva, összezárva
minden percben egymás mellett
a sors kötötte kicsi zsákban:
jól hallatszik a csattogás,
ahogy össze-összekoccanunk!
Nálunk sosincs éjszaka
villog a fény s megvilágít
valahányszor összeérünk.
Szeretjük mi nagyon egymást,
de vakít ez a szeretet,
s van, amikor meg is éget.
Olyan ez a család együtt,
mint egy csomó kovakő.