This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Michelangelo, Buonarroti: Rímek 267. (Itt állok, oly magányosan) (Rime 267. (I' sto rinchiuso come la midolla) in Hungarian)

Portre of Michelangelo, Buonarroti
Portre of Rónay György

Back to the translator

Rime 267. (I' sto rinchiuso come la midolla) (Italian)

  I’ sto rinchiuso come la midolla

da la sua scorza, qua pover e solo,

come spirto legato in un’ampolla:

 

e la mia scura tomba è picciol volo,

dov’è Aragn’ e mill’opre e lavoranti,

e fan di lor filando fusaiuolo.

 

  D’intorn’a l’uscio ho mete di giganti,

ché chi mangi’uva o ha presa medicina

non vanno altrove a cacar tutti quanti.

 

  I’ ho ’mparato a conoscer l’orina

e la cannella ond’esce, per quei fessi

che ’nanzi dì mi chiamon la mattina.

 

  Gatti, carogne, canterelli o cessi,

chi n’ha per masserizi’ o men vïaggio

non vien a vicitarmi mai senz’essi.

 

  L’anima mia dal corpo ha tal vantaggio,

che se stasat’ allentasse l’odore,

seco non la terre’ ’l pan e ’l formaggio.

 

  La toss’ e ’l freddo il tien sol che non more;

se la non esce per l’uscio di sotto,

per bocca il fiato a pen’ uscir può fore.

 

  Dilombato, crepato, infranto e rotto

son già per le fatiche, e l’osteria

è morte, dov’io viv’ e mangio a scotto.

 

  La mia allegrezz’ è la maninconia,

e ’l mio riposo son questi disagi:

che chi cerca il malanno, Dio gliel dia.

 

  Chi mi vedess’ a la festa de’ Magi

sarebbe buono; e più, se la mia casa

vedessi qua fra sì ricchi palagi.

 

  Fiamma d’amor nel cor non m’è rimasa;

se ’l maggior caccia sempre il minor duolo,

di penne l’alma ho ben tarpata e rasa.

 

 Io tengo un calabron in un orciuolo,

in un sacco di cuoio ossa e capresti,

tre pilole di pece in un bocciuolo.

 

  Gli occhi di biffa macinati e pesti,

i denti come tasti di stormento

c’al moto lor la voce suoni e resti.

 

  La faccia mia ha forma di spavento;

i panni da cacciar, senz’altro telo,

dal seme senza pioggia i corbi al vento.

 

  Mi cova in un orecchio un ragnatelo,

ne l’altro canta un grillo tutta notte;

né dormo e russ’ al catarroso anelo.

 

  Amor, le muse e le fiorite grotte,

mie scombiccheri, a’ cemboli, a’ cartocci,

agli osti, a’ cessi, a’ chiassi son condotte.

 

  Che giova voler far tanti bambocci,

se m’han condotto al fin, come colui

che passò ’l mar e poi affogò ne’ mocci?

 

  L’arte pregiata, ov’alcun tempo fui

di tant’opinïon, mi rec’a questo,

povero, vecchio e servo in forz’altrui,

 

  ch’i’ son disfatto, s’i’ non muoio presto.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://it.wikisource.org/wiki/Rime

Rímek 267. (Itt állok, oly magányosan) (Hungarian)

Itt állok, oly magányosan s szegényen,

mint a fa kérge mögött a bele,

mint elvarázsolt szellem üvegében.

 

Egy szárnycsapásnyi sírom ürege,

s benne, magából vetélőt csinálva,

fől-le mozog a pókok serege.

 

Ajtóm előtt egy egész hegynyi trágya,

mintha mind ott ürítené belét,

ki szőlőt falt s hashajtót nyelt magába.

 

Így ismerősöm lett az ürülék

és csatornája, a réseken át, mik

felköltenek már hajnalnál elébb.

 

Kinek sok van, vagy kinek kedve vásik

egy kicsit odébb menni, szemetet,

macskákat, dögöt, ganét eldobál itt.

 

Lelkemnek előnye a test felett,

hogy amikor belső bűzét kiadja,

gátja se sajt, se kenyér nem lehet.

 

Életben ezt csak köhögése tartja;

s ha hátul magam nem könnyíthetem,

számon lélegzet alig jut szabadba.

 

Fáradtan, roskadtan, reszketegen,

nyűtten tengődöm, s a halál a csárda,

melyben hitelre élek és eszem.

 

A búbánat lelkem mulatozása,

pihenésem a kínom és bajom;

ki rosszat keres, Isten ezzel áldja!

 

Jó látvány volnék Vízkereszt-napon,

és még jobb volna, ha látnák a fennen

fénylő házak közt nyomorult lakom.

 

Szerelem lángja nem maradt szivemben;

kisebbet elűz nagyobb kínmarás:

lelkem szárnyát is lenyírtam s lenyestem.

 

Hangom korsóban zümmögő darázs,

csontjaim egy bőrzsákba gyömöszölve,

és zsigeremben három kő tanyáz.

 

A szemem fénye összezúzva-törve,

fogaim mint billentyűk hangszeren:

csak ha mozognak, száll ki hang belőle.

 

Ijesztő fintor ül a képemen,

madárijesztő köntösöm a szélben

varjakat űz szikkadt vetéseken.

 

Pók fészkel egyik fülem üregében,

másikban tücsök cirpel éjjelen,

s nem hagy aludni rekedt lihegésem.

 

Viráglugasok, múzsák, szerelem

firkái — mind ott kallódnak kietlen

kocsmákban, árnyékszéken, útfelen.

 

Sok faragott bábúmmal mire mentem,

ha most végülis úgy járok, ahogy

ki tengert megjárt s parti sárba rekken?

 

Ami egykor hírt és nevet adott:

ide juttatott a híres művészet;

szegény öreg, más szolgája vagyok.

 

S belepusztulok, ha még hosszan élek.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap