La dea pietosa (dettaglio) (Italian)
á Giuseppe Conte
Venne o forse furono le tende a dirmi
che era passata, ma io
cercavo la sola parola per fermarla,
era tardi per vederla, non per attenderla
ancora, lei che amò l'uomo più solo
sul mare di smalto e non fu riconosciuta.
Atena, dissero, tu che l'ami, accoglilo
per sempre nella tua quiete, placa
le onde che gli feriscono i fianchi, la memoria.
Era schiuma e lui non la vide,
proseguiva nella sua zattera e nei suoi stracci,
era una corrente d'aria,
la mia stanza era vuota
il cerchio della lampada freddo,
inossidabile.
Per voi, disse la voce, ma la luce si era spenta
prima nella mia mente che nella stanza
e il buio uscì da vene non mie
non era mia la voce.
*
*
Nessuno siede su quella sedia di paglia
e le ombre sono tornate nel ripostiglio.
Dolore e incantesimo si raggrumano,
furono scorza.
Era lei, Giuseppe, che è passata nella tua vita
come una nebbia marina.
La vedemmo alla sera, quasi svanita, lontana.
E con lei l'eco, e il ritorno delle parole,
a lei non è servito amarti, seguirti
su per le scale di Porto Maurizio da bambino, implorare
pietà al padre per te, per la tua strada.
Oggi è discesa in forma di ragazza
a te sconosciuta, ma io l'ho vista
chinarsi sulle tue mani e piangere
e scomparire verso Oneglia, lasciandoti
solo di fronte alla luce della tua ombra
E al mare della memoria perenne altissima. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://finestagione.blogspot.hu |
|
A könyörgő istennő (Hungarian)
Giuseppe Conténak
Eljött, vagy talán csak a függöny
jelezte jöttét, az egyetlen szó után
kutattam mégis tartóztatni őt,
nem láthattam már, de várhattam rá, aki
a legmagányosabb embert szerette
e zománchátú tengeren, s meg nem értetett.
Athéné, mondták, ha e férfi bírja szerelmed
fogadd örökre nyugalmad körébe, csendesítsd
az oldalába vájó hullámokat, az emlékezést.
Hullám tajtéka lett, de a férfi ment csak
rongyosan is, haladt tovább a csónak,
lett hömpölygő szél,
míg szobám űrjében
a lámpa fénye hideg, elfogyhatatlan
gyűrűvé fonódott.
Értetek, szólalt meg a hang, de a fény előbb
húnyt ki szememben, mint a falak között,
a sötétség idegen erekből serkent,
s a hangom sem volt többé enyém.
Majd, midőn felismerte őt, újra tavaszra
fordult az idő, a hideg nem engedett,
esőkabáttól esőkabátig ért a szél,
az emberek közé távolság gyűrűzött,
míg szárnyra kelt belőlük a könnyű szövet.
Egyetlen ember volt a hajón, ki szót se szólt
az úton, mesélte, meglátták a férfit, s a lány
volt, hullámok völgyeiben, aki sírt,
az ő könnyei voltak ama emberi könnyek,
míg maga tovatűnt.
Ti tartsatok ki, testvéreim,
legyetek fénylő árnyék.
Üresen áll a szalmafonatú szék,
rejtekükbe visszatértek az árnyak.
Fájdalom s bűvölet megalvad:
kéreg voltak.
Ő járt életedben, Giuseppe,
tengeri köd volt.
Az este láttuk őt, már messze járt
eltűnőben, s vele a visszhang, a hazatérő.
Hiába szeretett, hiába eredt nyomába
a fiúcskának a város utcáin, hiába
könyörgött atyjához érted, utadért.
Ma lányalakban eljött közénk, te fel sem
ismerhetted őt, de én láttam kezed fölé
hajolni, láttam könnyeit, s amint
Oneglia felé távozott. S te ott maradtál
szemben sugárzó árnyékoddal és a szüntelen
zúgó tenger emlékezéssel, egek magasában.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | Sz. L. |
|