Negri, Ada: Nebbie

Soffro—Lontan lontano
Le nebbie sonnolente
Salgono dal tacente
Piano.
 
Alto gracchiando, i corvi,
Fidati all'ali nere,
Traversan le brughiere
Torvi.
 
Dell'aere ai morsi crudi
Gli addolorati tronchi
Offron, pregando, i bronchi
Nudi.
 
Come ho freddo! Son sola;
Pel grigio ciel sospinto
Un gemito d'estinto
Vola;
 
E mi ripete: Vieni,
È buia la vallata.
O triste, o disamata,
Vieni!...

Ó jaj! a néma pusztán
az álmos, messzi ködnek
felhői hömpölyögnek
lustán.
 
Fenn durva károgással
a hollók, szárnyuk ében,
húznak a zord fényérén
által.
 
Az erdőn zúgva vág át
a szél, bús fákra törve,
s mind sírva nyújtja pőre
ágát.
 
Nincs még ily árva senki!
Most sóhajt ő, a rég holt,
szavát a néma égbolt
zengi,
 
és szólít egyre: „Jöjj hát,
hisz minden völgyet éj lep,
sebzett szív, árva lélek,
jöjj hát!”