Pavese, Cesare: Antenati

Stupefatto del mondo mi giunse un'età

che tiravo dei pugni nell'aria e piangevo da solo.

Ascoltare i discorsi di uomini e donne

non sapendo rispondere, è poca allegria.

Ma anche questa è passata: non sono più solo

e, se non so rispondere, so farne a meno.

Ho trovato compagni trovando me stesso.

Ho scoperto che, prima di nascere, sono vissuto

sempre in uomini saldi, signori di sè,

e nessuno sapeva rispondere e tutti eran calmi.

Due cognati hanno aperto un negozio - la prima fortuna

della nostra famiglia - e l'estraneo era serio,

calcolante, spietato, meschino: una donna.

L'altro, il nostro, in negozio leggeva romanzi

- in paese era molto - e i clienti che entravano

si sentivan rispondere a brevi parole

che lo zucchero no, che il solfato neppure,

che era tutto esaurito. E' accaduto phi tardi

che quest'ultimo ha dato una mano al cognato fallito.

A pensar questa gente mi sento più forte

che a guardare lo specchio gonfiando le spalle

e atteggiando le labbra a un sorriso solenne.

E' vissuto un mio nonno, remoto nei tempi,

che si fece truffare da un suo contadino

e allora zappò lui le vigne - d'estate -

per vedere un lavoro ben fatto. Così

sono sempre vissuto e ho sempre tenuto

una faccia sicura e pagato di mano

E le donne non contano nella famiglia.

Voglio dire, le donne da noi stanno in casa

e ci mettono al mondo e non dicono nulla

e non contano nulla e non le ricordiamo.

Ogni donna c'infonde nel sangue qualcosa di nuovo,

ma s'annullano tutte nell'opera e noi,

rinnovati così, siamo i soli a durare.

Siamo pieni di vizi, di ticchi e di orrori

- noi, gli uomini, i padri - qualcuno si è ucciso,

ma una sola vergogna non ci ha mai toccato,

non saremo mai donne, mai ombre a nessuno.

Ho trovato una terra trovando i compagni,

una terra cattiva, dov'è un privilegio

non far nulla, pensando al futuro.

Perchè il solo lavoro non basta a me e ai miei;

noi sappiamo schiantarci, ma il sogno più grande

dei miei padri fu sempre un far nulla da bravi.

Siamo nati per girovagare su quelle colline,

senza donne, e le mani tenercele dietro la schiena.

Világra döbbenő kamaszkorom delén

a levegőt öklöztem és zokogtam magamban.

Nem nagy öröm: az ember csak hallja, mit beszélnek

a felnőttek, s kukán egy szót sem bír rá felelni.

De elmúlt ez is egyszer: nem vagyok már magamban,

s ha nem tudok felelni, hát megvonom a vállam.

Társakra is találtam, hogy magamra találtam.

Tudom már: ízig-vérig férfiősökben éltem,

mielőtt megszülettem, jó, magánakvaló volt

– egyik se bírt felelni – s nyugodt volt valamennyi.

Egy bácsikám s az ángyom boltot nyitott – az első,

ki valamire vitte a családból –, az ángyi

kegyetlen-rámenős volt, hitvány s mogorva: asszony.

A bácsikám – a vérem – regényt falt üzletében

– volt arrafele bőven –, s a betérő vevőknek

kurtán-furcsán kiadta kutyafuttában útját,

mondván, hogy nem, cukor nincs, rézgálic sincs, nahát,

nincs, minden kifogyott már. Jóval később esett meg,

hogy kölcsönt ő adott a csődbejutott rokonnak.

Visszagondolva mindre, érzem, sokkal erősebb

vagyok, mintha tükörben dülleszteném a mellem

s ünnepélyes mosolyra szabályoznám a számat.

Hajdan egy nagyapám, már idők mélyébe süppedt,

hagyta: becsapja, lóvátegye egyik parasztja,

s akkor maga kapálta a szőlejét nyaranta,

hogy emberséges munkát lásson. Így éltem én is,

mindig így éltem, én is, mindig így, magabiztos

arccal járkáltam én is, és készpénzzel fizettem.

Családunkban az asszonynépnek egy szava sincsen.

Vagyis: a nők minálunk otthon őrzik a házat,

megszülnek sorra minket és nem mondanak semmit,

nem számítanak semmit, nem is emlékszünk rájuk.

Bár minden asszony vére beojt valami újat

belénk, elsemmisülnek a munkában, mi meg

így megújulva – csak mi! – tovább élünk erősen.

Teli vagyunk hibával, szeszéllyel, iszonyattal

– mi férfiak, apák, mi – öngyilkos is van köztünk,

de az egyetlenegy, az a szégyen sose érhet:

sosem leszünk mi nők, sosem akárki árnya.

Komisz földre találtam, hogy társakra találtam,

komisz földre, cudar rosszföldre, ahol kiváltság

a semmittevés és a jövendőbe merengés.

Mivel csupán a munka enyéimnek s nekem sem

elég, beleszakadni úgy sem tudunk, apáim

legnagyobb álma mindig derék semmittevés volt.

Mi arra születtünk, hogy e dombokon kószáljunk,

nők nélkül, derekunkon hátrakulcsolt kezekkel.