Petrarca, Francesco: XC (Erano i capei d'oro…)

Erano i capei d'oro a l'aura sparsi

che 'n mille dolci nodi gli avolgea,

e 'l vago lume oltra misura ardea

di quei begli occhi ch'or ne son sì scarsi;

e 'l viso di pietosi color farsi,

non so se vero o falso, mi parea:

i' che l'esca amorosa al petto avea,

qual meraviglia se di subito arsi?

Non era l'andar suo cosa mortale

ma d'angelica forma, e le parole

sonavan altro che pur voce umana;

uno spirto celeste, un vivo sole

fu quel ch'i' vidi, e se non fosse or tale,

piaga per allentar d'arco non sana.

Arany haja szétszóródott a szélben,

amely ezer fürtöt sodort belőle,

és szép szemének égő fényesője

szikrázott - most csak pislákol sötéten.

Arcának pírját részvétnek reméltem,

- reményem, nem tudom, nem volt-e dőre, -

szivem a vágynak már átjárta tőre,

csoda-e hát, ha fölgyúlt ily veszélyben?

Járása angyalé volt, nem halandó

lényé, s szavában annyi égi kellem

csengett akkor, hogy hallatára sírnál.

A nap leánya volt, mennyei szellem:

s hiába, hogy mindez talán mulandó,

vérzik a seb, bár nem feszül az íj már.