Nem kertek,
sztyeppék és tundra
nő bennem.
Növekedés vagy élet fuvallata – semmi.
Változás - semmi.
Sem fényorgona,
csak rulettszámokként
örvénylő, szürke csíkok
és a felhők fölött
angyalokat és repülőket zabáló,
húsfaló növények gyökereiként
sovány villámok.
Nem kikötők,
csak bombázott hajók
rezzennek bennem.
Hullámzó öröm nyüzsgése - semmi.
Szállítás vagy rakodás - semmi.
Világítótorony gördülő fénye – semmi.
Csak örvénylés és rágottszélű betonpart,
csak elhagyatott daruk emelőhorgai,
mint akasztott árnyak, ringnak a szélben.
Nem halottak,
csak csontvázak és csend
űrje bennem.
Mint vihar az ernyőt,
emléket szaggat a semmi.
Kőemelésből fakadó sérv – semmi.
Sem csavarhúzó koporsónyitáshoz.
Csak keserű látomások szakadatlan sora,
csak szürkén villogó jelzőlámpák,
kürtszó nélküli, elhagyatott kereszteződésekben.
Nem erődök,
csak tépett sátrak
csüggnek bennem.
Búcsút intő asszony
az ajtón nem áll.
Nem áll kőtetős ház az útban.
Sértetlen kereszt templomon nem áll.
Csak falra vetődő árnyak,
a hidakon csak a szél fut,
és ő, csak a szél tér majd vissza.
