Quasimodo, Salvatore: Szirmok közé alélt bimbózó-zsenge asszony (Di fresca donna riversa in mezzo ai fiori in Hungarian)

S'indovinava la stagione occulta
dall'ansia delle piogge notturne,
dal variar nei cieli delle nuvole,
ondose lievi culle;
ed ero morto.

Una città a mezz'aria sospesa
m'era ultimo esilio,
e mi chiamavano intorno
le soavi donne d'un tempo,
e la madre, fatta nuova dagli anni,
la dolce mano scegliendo dalle rose
con le più bianche mi cingeva il capo.

Fuori era notte
e gli astri seguivano precisi
ignoti cammini in curve d'oro
e le cose fatte fuggitive
mi traevano in angoli segreti
per dirmi di giardini spalancati
e del senso di vita;
ma a me doleva ultimo sorriso
di fresca donna riversa in mezzo ai fiori.

E titkos évadról beszélt a jóslat,
az éji záporok lidércnyomása,
váltakozása felhőknek az égen
– hullámzó könnyű bölcsők –
s én már nem éltem.

Utolsó otthonom, felhőkakukkvár,
ég és föld közt lebegtél,
ámde mindenfelől a régvolt
kedves szeretők hangja hívott
s az évek új életre ébredt anyja,
míg rózsák közt keresgélt egy szelíd kéz
s legtündöklőbbjeit hajamba fonta.

Kívül még éjsötét volt,
csupán a csillagok rótták szabályos
rejtelmes útjuk fenn arany körívben,
röptét futó káprázatoknak,
és titkos szögletekbe vontak engem,
hogy szóljanak kitárult kertjeikről
s értelméről a létnek,
de énnekem fájt végső mosolyod, fájt,
szirmok közé alélt bimbózó-zsenge asszony.