Quasimodo, Salvatore: Tempio Di Zeus Ad Agrigento
Tempio Di Zeus Ad Agrigento (Italian)La ragazza seduta sull'erba alza dalla nuca i capelli ruvidi e ride della corsa e del pettine smarrito. Il colore non dice o se strappato dalla mano rovente che lontana saluta dietro un mandorlo o finito sul mosaico del cervo greco in riva al fiume o in un fosso di spine viola. E ride la follia dei sensi, ride continua alla sua pelle di canicola meridiana dell'isola e l'ape lucida zufola e saetta veleni e vischi d'abbracci infantili.
In silenzio guardiamo questo segno d'ironica menzogna: e per noi brucia rovesciata la luna diurna e cade al fuoco verticale. Che futuro ci può leggere il pozzo dorico, che memoria? Il secchio lento risale dal fondo e porta erbe e volti appena conosciuti. Tu giri antica ruota di ribrezzo, tu malinconia che prepari il giomo attenta in ogni tempo, che rovina fai d'angeliche immagini e miracoli, che mare getti nella luce stretta d'un occhio! Il telamone qui, a due passi dall'Ade (mormorio afoso, immobile), disteso nel giardino di Zeus e sgretola la sua pietra con pazienza di verme dell'aria: qui, giuntura su giuntura, fra alberi eterni per un solo seme.
|
Zeus temploma Agrigentumban (Hungarian)A lány leült a fűre, most felmarkolja nyakáról a nyers fürtöket s neveti futását s az elveszített fésűt. Arcszíne nem mondja meg: vajon a forró kéz tépte-e ki hajából a fésűt, a kéz, mely most messziről, egy mandulafa mögül integet neki, vagy a folyóparton a görög szarvas mozaikján hagyta-e ott, fektében, vagy az árokban, violaszín bokrok közt. És nevet az érzékek elszabadult tébolya, a sziget déli tűző napján sötétre égett bőre szétragyogja a féktelen nevetést, és csillogó méh zümmög, s mérgeket nyilaz és gyermeki csókokat. Csendben nézzük a csalfa játéknak ezt a fénylő jelét: és, látjuk, már izzik a hold felfordított karéja, és belehull a meredeken felcsapó tűzbe. Milyen jövőt mondhat nekünk a dór kút, milyen emlékezetet? A csöbör lassan száll fel a mélyből, és füveket hoz és alig ismert arcokat. A borzongás vénhedt kerekét forgatod, ó, bánat, ki dajkálod mindenkor a nappalt, ki romba döntesz angyali képeket és csodákat, ki tengert dobsz összeszűkült fényébe a szemnek! Itt az atlasz-szobor, két lépésre az alvilágtól (egyhangú, mozdulatlan morajlás), fűbe döntve Zeus kertjében, s a levegő férgének konok türelmével mállasztja kövét: itt hever, erőt sugárzó, ép tagokkal, egyetlen magból hajtott örök fák között.
|