Rosselli, Amelia: Documento (dettaglio)

I fiori vengono in dono e poi si dilatano
una sorveglianza acuta li silenzia
non stancarsi mai dei doni.
 
Il mondo è un dente strappato
non chiedetemi perché
io oggi abbia tanti anni
la pioggia è sterile.
 
Puntando ai semi distrutti
eri l'unione appassita che cercavo
rubare il cuore d'un altro per poi servirsene.
 
La speranza è un danno forse definitivo
le monete risuonano crude nel marmo
della mano.
 
Convincevo il mostro ad appartarsi
nelle stanze pulite d'un albergo immaginario
v'erano nei boschi piccole vipere imbalsamate.
 
Mi truccai a prete della poesia
ma ero morta alla vita
le viscere che si perdono
in un tafferuglio
ne muori spazzato via dalla scienza.
 
Il mondo è sottile e piano:
pochi elefanti vi girano, ottusi.

A virágokat ajándékba kapjuk, aztán terjeszkednek
a szigorú felügyelet csendre inti őket
soha ne fárasszanak az ajándékok
 
Kitépett fog a világ
ne kérdezzetek miért
íly számosak éveim
az eső meddő marad
 
Az elhalt magokat látva
a hervadt egyesülés voltál, amire vágytam
ellopni a másik szívét s aztán felhasználni
 
A remény egy talán végső kárhozat
hidegen csörren az aprópénz tenyerünk
márványán
 
Győzködtem a szörnyet, hogy vonuljon vissza
egy képzeletbeli szálló tiszta szobáiba
az erdőben kicsiny kitömött viperák tanyáztak
 
A költészet papjának álcázottan
de az életnek holtan
zsigereim elvesznek
egy csetepatéban
a tudomány elsöpör, belehalsz.
 
A világ vékony és lapos:
csak pár elefánt bolyong rajta kábán.