Saba, Umberto: Szomorúság után (Dopo la tristezza in Hungarian)

Questo pane ha il sapore d'un ricordo,

mangiato in questa povera osteria,

dov'è più abbandonato e ingombro il porto.

E della birra mi godo l'amaro,

seduto del ritorno a mezza via,

in faccia ai monti annuvolati e al faro.

L'anima mia che una sua pena ha vinta,

con occhi nuovi nell'antica sera

guarda una pilota con la moglie incinta;

e un bastimento, di che il vecchio legno

luccica al sole, e con la ciminiera

lunga quanto i due alberi, è un disegno

fanciullesco, che ho fatto or son vent'anni.

E chi mi avrebbe detto la mia vita

così bella, con tanti dolci affanni,

e tanta beatitudine romita!

Ez a kenyér emlékízű: itt ettem

e koszos kocsmában, a zsúfolt s

errefelé már kihalt kikötőnegyedben.

Sör keserűjét élvezi a torkom,

hazatérőben félúton; s merengve

felhős hegyeken s világítótornyon.

Lelkem, egyik nyűgét épp most legyőzve,

újult szemmel figyel a régi éjbe:

egy kormányost néz épp, terhes a nője;

majd egy hajón borong: a naptól fényes

vén törzse, két árbóca s a kéménye

hosszan kinyúlik — gyermeteg kis kép ez,

én rajzoltam, van vagy húsz éve annak.

S ki jövendölte volna meg akkor, hogy

szép életem lesz, édes gonddal gazdag,

s annyi fájó magányossággal boldog.