Saba, Umberto: Il canto di un mattino
Il canto di un mattino (Italian)Da te, cuor mio, l'ultimo canto aspetto, e mi diletto a pensarlo fra me.
Del mare sulla riva solatia, non so se in sogno o vegliando, ho veduto, quasi ancor giovanotto, un marinaio. La gomena toglieva alla colonna dell'approdo, e oscillava in mar la conscia nave, pronta a salpare. E l'udivo cantare, per se stesso, ma si che la città n'era intenta, ed i colli e la marina, e sopra tutte le cose il mio cuore: "Meglio - cantava - dire addio all'amore, se nell'amor non è felicità". Lieto appariva il suo bel volto; intorno era la pace, era il silenzio; alcuno né vicino scorgevo né lontano; brillava il sole nel cielo, sul piano vasto del mare, nel nascente giorno. Egli è solo, pensavo; or dove mai vuole approdar la sua piccola barca? "Così, piccina mia, così non va" diceva il canto, il canto che per via ti segue; alla taverna, come donna di tutti, l'hai vicino. Ma in quel chiaro mattino altro ammoniva quella voce; e questo lo sai tu, cuore mio, che strane cose ti chiedevi ascoltando: or se lontana andrà la nave, or se la pena vana non fosse, ed una colpa il mio esser mesto. Sempre cantando, si affrettava il mozzo alla partenza; ed io pensavo: è un rozzo uomo di mare? O è forse un semidio?
Si tacque a un tratto, balzò sulla nave; chiara soave rimembranza in me.
|
Egy reggel éneke (Hungarian)Végső dalom, szívem, tőled remélem, és rágondolva elgyönyörködöm.
A tenger fényes, napsütötte partján, — nem is tudom, álmomban-e vagy ébren — egy matrózt láttam, szinte még gyerek volt. A kötelet a cölöpről leszedte, s az indulásra kész hajó a tenger tükrén vakítva rengett. S ő énekelni kezdett, csak úgy, magának, s tudtam, ráfigyel a város és a tengerpart, a dombok, és legjobban szivem figyelt a szóra: „A szerelemtől végy búcsút — dalolta —, ha boldogságodat nem hozta el!" Jókedv sugárzott róla. Béke és csend övezte szép arcát. Amerre láttam, nem mozdult semmi sem közel se távol; a hajnalban a napfény szinte lángolt a tenger széles síkján és az égen. Magában van — tűnődtem el —, hajóját vajon hová akarja majd kikötni? „Szerelmem így már nem mehet tovább" zengett a dal (nyomodba úgy szegődik, mint utcalány a kocsma mélyén, utánad jár az ének). Hogy minden csupa fény lett a hajnalban, a hangja mást jelentett. Szívem, tudod, hisz annyi furcsa dolgot kérdeztem én; hogy holnap messze jár majd, hogy képzelgés vajon e kínzó bánat, vagy puszta vétke fájó életemnek? Csak énekelt, vidám volt, egyre gyorsabb, s azon merengtem, vakmerő hajós csak, vagy földre szállott félisten talán?
Elhallgatott s a kis hajóba ugrott; szívemben villanó emlékezés.
|