Saba, Umberto: Tredicesima Partita

Sui gradini un manipolo sparuto

si riscaldava di se stesso.

E quando

- smisurata raggiera – il sole spense

dietro una casa il suo barbaglio, il campo

schiarì il presentimento della notte.

Correvano sue e giù le maglie rosse,

le maglie bianche, in una luce d’una

strana iridata trasparenza. Il vento

deviava il pallone, la Fortuna

si rimetteva agli occhi la benda.

Piaceva

essere così pochi intirizziti

uniti,

come ultimi uomini su un monte,

a guardare di là l’ultima gara.

Melegedett a lépcsőn összebújva

a kis csapat.

A nap — e véghetetlen

sugárkoszorú — ragyogását

kioltotta egy ház mögött, az éjjel

közeledte világította pályán.

Fehér s vörös trikók cikáztak egyre

valami áttetsző, valami furcsa

szivárványszínben. Útjából a labdát

egy szélroham eltérítette. Újra

kendőt kötött szemére a Szerencse.

Oly jó volt

néhányan, együtt ülnünk dideregve

az este,

mint az utolsó emberek a hegyről,

a végső, földi küzdelmet figyelnünk.