Sbarbaro, Camillo: Taci, anima stanca di godere

Taci, anima stanca di godere

e di soffrire (all'uno e all'altro vai rassegnata).

Nessuna voce tua odo se ascolto:

non di rimpianto per la miserabile

giovinezza, non d'ira o di speranza,

e neppure di tedio.

Giaci come il corpo, ammutolita, tutta piena

d'una rassegnazione disperata.

Non ci stupiremmo,

non è vero, mia anima, se il cuore

si fermasse, sospeso se ci fosse il fiato...

Invece camminiamo, camminiamo

io e te come sonnambuli.

E gli alberi son alberi, le case sono case, le donne

che passano son donne, e tutto è quello

che è, soltanto quel che è.

La vicenda di gioia e di dolore non si tocca.

Perduto ha la voce la sirena del mondo,

e il mondo è un grande deserto.

Nel deserto io guardo con asciutti occhi me stesso.

Csitulj, lélek, te kínban s élvezetben

fáradt (ki immár mindkettő felé mégy

megnyugodva). Én hallgatok,

s hozzám hangod nem ér el,

amely az ifjúságnak nyomoráért

panaszt emel, vagy reménnyel s haraggal

vagy unalommal teljes. Úgy heversz, mint

a test, oly némaságban

és olyan kétségbeesett közönnyel.

Mi nem csodálkozunk, nem,

lelkem, ha szív megállna s megszakadna

a lélegzet ... Folytatjuk utunkat,

te és én megyünk mint az alvajárók.

A fák csak fák maradnak és a házak

csak házak, a nők, akik lám,

mellettünk elsietnek, nők maradnak:

egy minden önmagával.

Váltakozása bánatnak s örömnek

minket nem érint. A világ szirénje

hangját vesztette, s immár sivatag lett

a világ, s benne én most

kiszikkadt szemmel nézek önmagamba.