Ungaretti, Giuseppe: A kapitány (Il Capitano in Hungarian)

Fui pronto a tutte le partenze.

Quando hai segreti, notte hai pietà.

Se bimbo mi svegliavo

Di soprassalto, mi calmavo udendo

Urlanti nell’assente via,

Cani randagi. Mi parevano

Più del lumino alla Madonna

Che ardeva sempre in quella stanza,

Mistica compagnia.

E non ad un rincorrere

Echi d’innanzi nascita,

Mi sorpresi con cuore, uomo?

Ma quando, notte, il tuo viso fu nudo

E buttato sul sasso

Non fui che fibra d’elementi,

Pazza, palese in ogni oggetto,

Era schiacciante l’umiltà.

Il Capitano era sereno.

(Venne in cielo la luna)

Era alto e mai non si chinava.

(Andava su una nube)

Nessuno lo vide cadere,

Nessuno l’udì rantolare,

Riapparve adagiato in un solco,

Teneva la mani sul petto.

Gli chiusi gli occhi.

(La luna é un velo)

Parve di piume.

Kész voltam minden útrakelésre.

Ha titkokat őrzöl, éjjel szánakozol.

Ha, gyermek, felriadtam

váratlan, megjuháztam, hallván

a messzi utcán kóbor ebek

vonítását. Jobbnak tetszett,

mint a Szűzanya mécse –

mindig ott égett a szobában,

misztikus társ.

S nem döbbent-e a szív rá,

hogy születésem-előtti

visszhangokat űztem férfikoromban?

De ha, éjszaka, arcod meztelen volt,

s a szirtre vetve már csak

elemek szála voltam,

tébolyultan, kifeslőn mindenekben,

roppant volt az alázat.

A kapitány derűs volt.

(Az égre kelt a hold)

Magas volt, soha nem hajolt meg.

(Felhő kerekedett)

Senki se látta elesni,

senki se hallotta hörögni,

egy barázdában tűnt fel, lassúdadan ment,

tenyerét mellére nyomta.

Lefogtam a szemét.

(Fátyol a hold)

Mintha tollpihe volna.