Ungaretti, Giuseppe: Összetörtél (Tu ti spezzasti in Hungarian)

1.

I molti, immani, sparsi, grigi sassi

Frementi ancora alle segrete fionde

Di originarie fiamme soffocate

Od ai terrori di fiumane vergini

Ruinanti in implacabili carezze,

- Sopra l'abbaglio della sabbia rigidi

In un vuoto orizzonte, non rammenti?

E la recline, che s'apriva all'unico

Raccogliersi dell'ombra nella valle,

Araucaria, anelando ingigantita,

Volta nell'ardua selce d'erme fibre

Piů delle altre dannate refrattaria,

Fresca la bocca di farfalle e d'erbe

Dove le radici si tagliava,

- Non la rammenti delirante muta

Sopra tre palmi d'un rotondo ciottolo

In un perfetto bilico

Magicamente apparsa?

Di ramo in ramo fiorrancino lieve,

Ebbri di meraviglia gli avidi occhi

Ne conquistavi la screziata cima,

Temerario, musico bimbo,

Solo per rivedere all'ilmo lucido

D'un fondo e quieto baratro di mare

Favolose testuggini

Ridestarsi fra le alghe.

Della natura estrema la tensione

E le subacquee pompe,

Funebri moniti.

2.

Alzavi le braccia come ali

E ridavi nascita al vento

Correndo nel peso dell'aria immota.

Nessuno mai vide posare

Il tuo lieve piede di danza.

3.

Grazia, felice,

Non avresti potuto non spezzarti

In una cecitŕ tanto indurita

Tu semplice soffio e cristallo,

Troppo umano lampo per l'empio,

Selvoso, accanito, ronzante

Ruggito d'un sole d'ignudo.

1.

A sok hatalmas, szétszórt, szürke szikla,

Amelyek még elfojtott ősi lángok

Nagy rejtett parittyáiban remegnek,

Vagy kérlelhetetlen simogatással

Romboló szűz vizek rémületében,

Mereven a homok káprázatában,

Nem emlékszel? az üres horizonton.

S az egyetlen hely, hol a völgy homálya

Meggyűlhetett, az óriásra nőtt,

Sóvár, magános rostokkal a vad

Kovába nőtt, a többi kárhozottnál

Lázadóbb, és lepkéktől, füvektől

Friss szájú, hajlott araukária,

Ahol elvált a gyökereitől,

Emlékszel rá, némán, hagymázasan,

Egy kerek kő fölött három arasszal,

Ahogy varázsosan,

Hibátlan egyensúlyban megjelent?

S ágról ágra, csöpp tűzfejű királyka,

Ámulattól részeg mohó szemekkel,

Meghódítottad tarkabarka ormát,

Félénk fiú, zenére oly fogékony,

Csak hogy meglásd a tiszta, mozdulatlan

Tenger tündöklő mélységeiben

Felébredni az algák

Közt a mesés teknőcöket.

Irtóztató feszültség a világban,

S a víz alatti díszek

Gyászos intő jelek.

2.

Mint szárnyat, karod úgy emelted,

S szelet vertél, ahogy futottál

A mozdulatlan, súlyos levegőben.

Nem látta többé soha senki

Táncos lábadat földet érni.

3.

Bűbájjal áldott,

Nem tudhattál nem összetörni

A kérges világtalanságban,

Te kristály, egyszerű fuvallat,

Túlságosan emberi villanás

A meztelen nap őrjöngő, bozontos,

Süvöltő morajának.