Tibullus, Albius: X. Elégia (Dal a háboruról) (Detestatio belli in Hungarian)

Quis fuit, horrendos primus qui protulit enses?

Quam ferus et vere ferreus ille fuit!

Tum caedes hominum generi, tum proelia nata,

Tum brevior dirae mortis aperta via est.

An nihil ille miser meruit, nos ad mala nostra

Vertimus, in saevas quod dedit ille feras?

Divitis hoc vitium est auri, nec bella fuerunt,

Faginus adstabat cum scyphus ante dapes.

Non arces, non vallus erat, somnumque petebat

Securus sparsas dux gregis inter oves.

Tunc mihi vita foret, volgi nec tristia nossem

Arma nec audissem corde micante tubam;

Nunc ad bella trahor, et iam quis forsitan hostis

Haesura in nostro tela gerit latere.

Sed patrii servate Lares: aluistis et idem,

Cursarem vestros cum tener ante pedes.

Neu pudeat prisco vos esse e stipite factos:

Sic veteris sedes incoluistis avi.

Tum melius tenuere fidem, cum paupere cultu

Stabat in exigua ligneus aede deus.

Hic placatus erat, seu quis libaverat uva,

Seu dederat sanctae spicea serta comae,

Atque aliquis voti compos liba ipse ferebat

Postque comes purum filia parva favum.

At nobis aerata, Lares, depellite tela,

Hostiaque e plena rustica porcus hara.

Hanc pura cum veste sequar myrtoque canistra

Vincta geram, myrto vinctus et ipse caput.

Sic placeam vobis: alius sit fortis in armis

Sternat et adversos Marte favente duces,

Ut mihi potanti possit sua dicere facta

Miles et in mensa pingere castra mero.

Quis furor est atram bellis accersere mortem?

Inminet et tacito clam venit illa pede.

Non seges est infra, non vinea culta, sed audax

Cerberus et Stygiae navita turpis aquae;

Illic percussisque genis ustoque capillo

Errat ad obscuros pallida turba lacus.

Quam potius laudandus hic est, quem prole parata

Occupat in parva pigra senecta casa.

Ipse suas sectatur oves, at filius agnos,

Et calidam fesso conparat uxor aquam.

Sic ego sim, liceatque caput candescere canis,

Temporis et prisci facta referre senem.

Interea pax arva colat. pax candida primum

Duxit araturos sub iuga curva boves,

Pax aluit vites et sucos condidit uvae,

Funderet ut nato testa paterna merum,

Pace bidens vomerque nitent - at tristia duri

Militis in tenebris occupat arma situs -

Rusticus e lucoque vehit, male sobrius ipse,

Uxorem plaustro progeniemque domum.

Sed Veneris tum bella calent, scissosque capillos

Femina perfractas conqueriturque fores.

Flet teneras subtusa genas, sed victor et ipse

Flet sibi dementes tam valuisse manus.

At lascivus Amor rixae mala verba ministrat,

Inter et iratum lentus utrumque sedet.

A, lapis est ferrumque, suam quicumque puellam

Verberat: e caelo deripit ille deos.

Sit satis e membris tenuem rescindere vestem,

Sit satis ornatus dissoluisse comae,

Sit lacrimas movisse satis: quater ille beatus,

Quo tenera irato flere puella potest.

Sed manibus qui saevus erit, scutumque sudemque

Is gerat et miti sit procul a Venere.

At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto,

Perfluat et pomis candidus ante sinus.

Ki volt, ki legelébb a szörnyű acélt kitalálta?

Mily nyers és igazán talpig acél vala az!

Akkor lett a halál s a gyilok meg az emberi nemnek,

És rövidebb úton ránk szakadott a halál.

S nem is akarta talán, csak nálunk fordula rosszra,

Minden, a mit hajdan dúvadak ellen adott.

Ezt az arany teszi csak, bezzeg még háború sem volt,

Mikor az asztalnál kis fapohár vala csak.

Nem vala sánc, sem vár és nyugodtan aludta az álmát

Összebujó birkák nyája között a juhász.

Az lett vón' élet, nem zörgött volna a fegyver,

S nem ráznák meg kürt hangjai a szivemet.

Háború vár most rám s tán ép az a nyíl, mely elejtend,

Valamely ellenség gyilkos ijára került.

Őseim istene, most őrizzél, az vagyok, én ki

Gyönge gyerekkorban csúsztam a szobrod előtt.

Mért szégyelnétek, hogy durva fa voltatok egykor:

Úgy óvtátok meg hajdan az ősi lakot

Akkor hívebbek voltak, mikor egyszerű módon

Fából rótt isten lakta a kis kalyibát.

Ez megelégli akár szőlőt kap is áldozatul csak,

Vagy szent fürtjeihez fűzve kalászkoszorút;

Vagy valamely fogadást tévő maga önte italt ki

És lépesmézet társul a lánya johádz,

Tőlünk Istenek óh üzzétek a gyilkos acélt el

És büvös emse kerül áldozatul teliből.

Ezt követem tisztán, myrtuszt ráfüzve hajamra:

Myrtuszlomb kobzon, myrtusz a homlokon is.

Úgy tessem néktek: fegyvernek más vegye hasznát

Márs védelmével porba terítve vezért,

Hogy nekem ó-bornál elmondja kalandjait egykor

S a csatasort borral fesse az asztalomon.

Mily düh fegyverrel még szorgalmazni a dögvészt?

Ránk tör ugyis lassan, s csúszva eléri szivünk.

S ottan alant buza nincs, sem szőlőhegy, csak az ádáz

Cerberus és a Styx szörnyű hajósa vagyon:

Ott beesett arccal s féléstől szürke szakállal

Járja a sápadt nép a zavaros tavakat,

Óh mennél derekabb, kit kedves magzata mellett

A késő vénség kap meg a kis kalyibán!

Ő maga a juhokat, báránykáit fia nyírja

S fáradt tagjainak hűs vizet a neje nyújt.

Így legyek én, hajamat hadd verje derével a vénség

S mint aggastyán hadd fessem a régi időt.

Addig a Béke a földet műveli. Úgyis a béke

Volt ki a tulkot, ökört járom alá helyezé.

Béke nevel szőlőt és az gyüjt bort a gerezdbe,

Hogy üke termését élvezi a fiú is:

Békében boronák s eke fénylik, a vad katonának

Kardja sötét zúgban rozsa alá kerülend...

A rétről borosan fordúl haza a mi parasztunk,

Asszonyt és gyereket vive kicsiny talyigán.

Ám akkor Vénus baja gyül meg, sínyli az asszony

Összekuszált fürtét, sínyli betört kapuját.

Sír, hogy az arca dagadt, de a győző már maga is sír

Hogy lázas keziben annyi erő lehetetett.

A hamis Ámor meg harcuk megtoldja gunyokkal,

S a két mérges fél közbe nevetve leül.

Kőszívű, s talpig acél, aki megveri a szeretőjét,

Istent kisért az fenn a nagy égbe bizony.

Nagyon elég, ha zokog s hetedig gyerek az bizonyára,

Akit mérgében ifjú leányka sirat.

Ám aki szörnyű kezű, izzadjon a sorsnak alatta,

S a nyájas Vénust sohase lássa meg az,

Mennyei Béke, te jöjj kezeidben sárga kalásszal,

S hószínű kebledből hulljon elé a gyümölcs.